SZAMOSI ZSÓFI – Alindánál. Nemrég elkaptam az egyik ismétlést. Ő az egyetlen kolléga, aki ott állhatott az Oscar színpadán, a díjazott kisfilmünk főszereplőjeként. Nem mondhatom, hogy ismerem őt, bár dolgoztunk együtt a Vígben, a Kertész kutyájában. Titokzatosnak tartottam. Tehát – tehetségesnek. Mert szerintem ez a tehetség: Az ajtó alatt a vékony fény. Egyszerre titok, ígéret és kitárulkozás. Titokzatosság. De nem minden embernek van bátorsága kinyitni az ajtót, megnézni, hogy mi is van az ajtó mögött, mi van odabent. Mert lehetnek szörnyek is. Pedig nem különösebben nehéz meghatározni, hogy mitől egyedi egy tehetség. Felindulás, érzelmi kibillenés, düh, eksztázis. Bármilyen alkotás kelthet csodálatot és arra indíthat, hogy frissebb tekintettel figyeljünk a világra. De csak az egyedi, és személyes alkotás adhatja meg azt az élményt, hogy kapcsolatba lépjünk azzal az ajtó alatt látszó fénycsíkkal, ami a tehetség titka. Hogy kapcsolatba lépjünk az alkotó szellemi egészével, nagyságával, gyöngeségével, korlátaival, kicsinyességeivel, rögeszméivel. Mindazzal, ami a befogadót megindítja, érdekli vagy undorral tölti el, és akkor elutasítja.
Zsófi arról beszélt, alig leplezve a fájdalmát, hogy bár az Oscar után sok FB-gratulálást kapott, de a telefonja soha nem csörrent meg. Ezzel büntette őt a szakma, a sikere miatt. Lehet ez, az irigységtől kezdve a zsíros közönyig sok minden, ami oly jellemző a magyar értelmiségre. Vagy csak gyávaság, mert – ahogy fent fogalmaztam – némelyekben nincs meg az indíték, hogy benézzenek az ajtó mögé, amelynek ajtaja alatt vékony fénycsík látszik. Ha elég erős a művész immunrendszere, túléli a közönyt, nem árthat neki, kibírja. Zsófi, te jó vagy és erős, kibírod. nfl
