PONTOSAN 10 ÉVVEL EZELŐTT kezdtem el írni az első regényemet. Abból indultam ki, amit Hemingway papa több helyen hangsúlyoz, hogy az író arról írjon, amit jól ismer, tehát adta magát a színházi téma – és ebben előnyt is éreztem a többi íróval szemben. És az ÍROGATÓ színészek közt is vélelmezhettem előnyt, mert bár ők, az írókhoz hasonlóan a fikció területén orvvadásznak, de a színészet mégis másféle fikció, és a jól író színészek is SZÍNÉSZEK, AKIK ÍRNAK, és nem írók; jeles példa Gábor Miklós, akinek a Tollal című szakkönyvét kötelezővé tenném a csepűrágó kollégáim számára. Szóval nekiálltam, és a Vígszínházi és miskolci szerepeim MELLETT, két éven át írtam egy színészekről szóló regényt, ami azt mutatta volna meg, amit a zsöllyéből nem látni, majd miután néhány kiadótól visszapattant, és én is friss szemmel újraolvastam, kitöröltem a gépemről mind a 300 oldalt. Hol van már az a teátrális szertartás, amikor a rosszul sikerült regényét a kandallóban tüzelték el a literátus őseink! Talán még kandalló akadna. Pár évig nem is próbálkoztam nagyprózával, de akkor felkérést kaptam a Nimródtól egy vadászregény megírására, s bár már ki akartam bújni a vadászíróság szubkultúrájából, elvállaltam, mégpedig azért, hogy ezen keresztül megtanulhatom a regényszerkesztés technikáját, és a nagy ívekben való fogalmazást. Közben mindent el is olvastam a kreatív írásról: Németh László – Vallomás az írásról című irodalmi szakkönyvétől, egészen Vargas Llosa írói tankönyvéig, és fél év múlva átadtam a Nimródnak a Farkasfogat. Ma már ezt a furcsa regényt szívesen letagadnám, de ez is a tanulási folyamatom egyik stációja volt. Mert a tanulási folyamat fontos állomása, amikor felismered a rosszat, s mered elengedni, és egy IDŐBEN felfedezett rossz kihúzásának ugyanannyira örülsz, mint amikor sikerül írnod valami jót. A húzás ugyanolyan élvezet, mint az írás. Aztán ismét írtam két rossz színészregényt, amelyek ugyanígy elszálltak a semmibe, és akkor találtam ki a Holdvilágnézet előképét, amelynek Világélet volt a munkacíme. Akkor még csak ösztönösen éreztem, hogy a két alapfigura között akkor teremtődik feszültség, ha egymástól nagyon távoli karakterek lesznek. Így lett az egyik világutazó, a másik soha ki nem mozduló, aki életük egy metszéspontján kapcsolatba kerülnek, és a találkozás felszikrázása indítja be a regényt. És amikor elérkezett az életemben a pillanat, hogy mindenki ellenem fordult (enyhe túlzással: a halálomra játszott) és minden mögöttem maradt: család, színház, utazás, vadászat; és törvényen- és társadalmon kívüli lettem, már csak egy dolog állt előttem, hogy író legyek. Akkor jött az ötödik sebesség – a napi 12 óra irodalmi munka – és minden bennem lévő megszállottságot és fanatizmust erre a területre koncentráltam. Mert nem csak jó író, de NAGYON JÓ ÍRÓ AKARTAM LENNI (vagy nem lenni), mert csak így érdemes nekifogni, hisz jó magyar íróból rengeteg van, de ők nem írhatnak arról, amit én láttam. Azonkívül, írónak író voltam már 1990-ben, az első novelláskötetem megjelenésekor, de amikor annak idején Bognár Robi és más hozzáértők elolvasták, azt mondták: a tehetséghez meg kéne szereznem a hozzá mérhető tudást is. Ez jött el pár évvel ezelőtt, véglegesített magányomban. Fontos áttörés volt e területen, amikor 3 évvel ezelőtt az ÉS közlésre elfogadta egy novellámat. Persze volt ennek egy következménye, hogy azok, akik addig előre köszöntek, most elfordultak tőlem („nem tudtam, hogy AZOKHOZ” tartozol”), mások pedig, akik magukat liberálisnak mondták, és ez ÉSbeli megjelenésem előtt elfordították a fejüket, most előre köszöntöttek, s nyújtották kezüket: „Nem is tudtam, hogy KÖZÉNK tartozol. Én meg már akkor megmondtam mindkét oldalnak, hogy bár régebben egy fiatalokból álló demokrata csoporttal szimpatizáltam, de mióta látom ,hogy ők ugyanolyan korrupt gazemberek, mint elődeik voltak, azóta sehova nem tartozom. Most már évek óta csak az irodalomnak élek. És túltermelésben is vagyok: a Holdvilágnézeten kívül írtam 3 másik regényt, de ezek közül csak a Vörös Nap mutatkozott életképesnek, a Napszél és a Napkitörés szíve nem dobbant, nem mozdult bennük élet: követték hát a színészregényeimet a nemlétbe, viszont a Világélet „donorként” megmaradt: a használható pár fejezetet átoperáltam a Holdvilágnézetbe – így alakult ki ennek az utazási kalandregénynek a végső formája. Amit aztán csak csiszolgatni kellet másfél éven keresztül, hogy olyan titokzatos legyen, mint amikor a holdfény dereng át a lombokon. Őszre könyv lesz belőle. Talán egyszer majd elgondolkodom azon, hogy mitől alakult úgy minden, ami történt velem, és mit jelent, hogy a 6 regényem közül 4 a címében hordozza valamely távoli égitest nevét: Hold, Nap. És a szerző egyik vezetékneve: Föld(i). Kész az Univerzumom. nfl
