MIÉRT UTÁLOM AZ IGAZGATÓKAT. A jellemzésem nem reprezentatív jellegű, nem ismerek minden igazgatót. De akivel már dolgom akadt, azok többségére érvényes. Kezdem a színházakkal: Nem csak azokat utálom, akikről kiderült, hogy a kocsi hátsó ülésén cidáztatják a kiszolgáltatottakat, vagy akik rázárják az irodájuk ajtaját, és erőszakkal dugnak cerkát a fiúk szájába, szóval nem csak azokat utálom, akikről ez kiderült, de azokat is, akikről CSAK AZÉRT nem derült ki, mert a közvélemény már ráunt erre a témára, és másfelé keresett magának zsákmányt. Mindegyikük az aktuális hatalom valagából mászik ki, és a leváltása után oda is tér vissza, mint a galandféreg a meleg belek közé. A rendszerváltás előtt A PÁRT szarta őket az igazgatói székbe, és ahogy halad visszafelé az idő, nemsokára ismét csak A PÁRT marad, s bár ez nem vérben fogant, de lehet, hogy vérben fog elbukni. 2009-ben, hosszabb kanadai tartózkodás, és társulaton kívüli csavargás után vissza szerettem volna térni a pályára, s mivel tudtam, hogy a legkedvesebb városom, Miskolc még nem volt alkalmas erre (azóta sem lett az, és már nem is lesz) levélben kerestem meg egy kedves kis város frissen kinevezett igazgatóját (te találgass, nincs már hivatalban), mégpedig azért őt, mert előtte EGY NAPOT SEM töltött el itthoni színházakban, külföldről jött vissza, ott is tanult, és gondoltam, hogy egy ilyen friss személet hozhat valami vihart, ami kitakarítja a deszkákról a szemetet. A levelemre az volt a válasz: „Várom a referenciákat.” Nem inkább neked kellett volna adnod, magadról? Hisz én előtte 30 évig itt voltam, évi 4 főszereppel. Azt hitte a faszfej, hogy minden akkor kezdődött, amikor ő lesétált az Olümposzról! 98%uk nem is válaszol a levélre. Olyan helyen, ahol, mielőtt ő odakerült volna, 2 évtizeden át vittem a repertoárt, az igazgató a levelemre nem képes maga összerakni egy rövid, bár bővített mondatot, ezt is a titkárnőjére bízza. A másik helyen, ahol szintén közel 1 évtizedet töltöttem el, és az igazgató a barátomnak hazudta magát, és azon kevés (3) kolléga közül való volt, akit még a montenegrói házamba is meghívtam nyaralni, de ő letagadtatta magát (akár csak a Vencel Valentin, de őrá még a megvetésemet is sajnálom pocsékolni). Oké, értem én, hogy az igazgatók mindenhol a kezes és könnyen irányítható, önálló akart és szándék nélküli bábokat szereti, mert azok nem nőhetnek a feje fölé, és engem az öntörvényűség igaz/hamis vádja kísért mindig. Pedig fát lehet vágni a hátamon, csak szakszerű kézben legyen az a fejsze.
A könyvkiadói igazgatókkal kapcsolatban nem tudom, hogy a fentekből mennyi áll meg, hisz velük nem volt annyi dolgom, de tapasztaltam, hogy bár írókkal fogalakoznak, 98 %-uk analfabéta. Ezzel tudom magyarázni, hogy csak a 2 %-uk képes válaszolni a beérkező kéziratra, levélre, de a többi oly régiókba onanizálja fel az egóját, hogy még a titkárnőjükön keresztül sem képesek írni 1 rövid mondatot, pl: megkaptuk a regényét, és kitöröltük vele a seggünket.
Végül a színészregényemből másolok ide egy ide vágó rövid részletet, levezetésképpen.
(23. oldal) A TITKÁRNŐ KISZÓLT: – Tessék befáradni, igazgató úr várja.
Kinyílt a párnázott ajtó, az igazgató a fotel felé mutatott. Belesüppedtem a szétseggelt fotelba. Minden színigazgató alacsony fotelba ülteti a színészt, mert ott alacsonyabban van a színész önbecsülése. Intett a kezével, hogy tessék, hallgat engem. Elmondtam, hogy három éve szerződés nélkül- - - elakadtam, az igazgató arcán semmi hatás, viaszos tekintettel, öklére támasztott állal nézett rám. Folytatni akartam, hogy még az a helyzet is előállt, hogy- - - De az igazgató felemelte a kezét.
– Benne van maga a Who’s Whoban? Mert akkor majd elolvasom magát, nem kell mondania semmit.
– Nem vagyok benne – mondtam, és láttam, hogy összeomlik benne az erkölcsi világrend. – De a Fészbukon fent vagyok – mondtam, hogy valamennyire fenntartsam a tekintélyemet. Az igazgató legyintett, zárt fogsora közt szűrte: –Magáról az a hír járja, hogy problémás ember. Állítólag egyszer otthagyott egy előadást is. Tudja, ez egy kis szakma, mindenki tud mindent.
Ezt már-már vicsorítva préselte a fogsora közt. Nagyon elégedett volt a színházi szakma belterjes szájhagyományaival.
– Csak próba volt – mondtam.
– Nalátja.
– Rossz helyzetekben az ember rosszul viselkedik .
– Itt is lennének rossz helyzetek. Ez egy kompakt társulat, mindenkinek megvan a helye, tudja, ahogy a fociban. Tudni lehet, ki a hátvéd, és ki rúgja a gólokat. Magát itt nem ismerik. Járt már ebben a városban?
A vizsgálóbíró szigorával kérdezett, mintha a városban elkövetett majdani sorozatgyilkosságok leendő gyanúsítottja lennék. Mondtam, hogy nem jártam, de újnak és ismeretlennek lenni egy városban csak egy percig tart, mert a második perc már az első perc tapasztalatára épül. Homályos mondatomat megpróbálta értelmezni, hiúzszemmel nézett rám, s még mindig a foga közt szűrte: – Ez egy nehéz társulat. Kitúrja magából a szervetlen anyagot, mint a szervezet a gennyes sebből a szálkát.
– Én lennék a szálka. Vagy a genny.
– Tegyük félre a példálózást.
– Maga kezdte.
(nfl, Út a tükör másik oldalára, részlet)
