MÉG MINDIG A ZAKLATÁSRÓL, de elvonatkozatva a XIII Henrik hat mucikája című bohózattól, de ki nem térve a tegnap esti „fekete özvegyek” ötletének elemzésére sem. A múlt év utolsó napján ugyanis, korábbi megállapodásunk értelmében elküldtem a nemrég 60. születésnapját ünneplő Forum Kiadónak a Holdvilágnézet című regényem végleges változatát, és már aznap elővettem egy korábban magírt, de még nem átírt regényemet. Spiró György szerint 6szor kell átírni, Flaubert szerint 21szer, én a kettő között, kábé 15nél rendszerint leállok az átírással, de aztán előfordul bizonyos részeknél, hogy az első változat volt a legjobb, s visszatérek ahhoz. Olyan ez, mint amikor a régész az ásatáson, a mélyben sejti a kincset, és csak még 2-3 réteg földet le kell róla hántani. A 12. átíráskor már iszonyúan ráunok, de nekiállok 13odszor is átírni, mert még mindig érzem, hogy ott az éjben, a mélyben a kincs, de még föld(i) takarja. És majd ha megtalálom, érzékeny borzszőr ecsetemmel leszedem róla a port is, és megmutatom a holdfénynek. Így volt most is: elővettem azt a régebbit, s már az elején ráakadtam egy részre, ami a megírásakor még egészen másként szólt. Most, hogy naponta közszájon forog a zaklatási téma, egyszerre élet lehelődött e sorokba, úgyhogy ide is másolom ezt a rövidke fejezetet a Vörös Nap című, egyszer majd megjelenő thrilleremből.
(12. oldal) Hogy Goda hívatta, nem lepte meg, számított rá AZOK után. Az irodában nem volt senki, csak Goda, aki sokáig hallgatott, jegyezgetett valamit. Ő állt darabig, várt, majd leült az egyik asztal mögötti székre. Goda ekkor felnézett, rászegezte a tekintetét. Halkan kérdezte, színtelen hangon: – Mi bajod van velem. Mondd meg. – Levette a szemüvegét, s csak nézett szúrósan, és Ő látta, hogy az asztal alatt egyik lábával vakarja a másik lábát. – Hm?
Ő megköszörülte a torkát: – Untatnak a művészettörténet órái. Szerintem maga rossz tanár.
Goda arca nem rezzent meg, de cseppfolyós tekintete megkeményedett. Mielőtt visszatette volna a szemüvegét, két ujjával megdörgölte az orrnyergén a piros foltot. Felállt, odament elé, leült az asztalra. – Ugye te nem kapsz elég szeretetet otthon. Az ilyen alacsony, és jellegtelen kölykök, mint te is, könnyen fel tudják venni az alávetettség pózát. Ilyen volt Andy Warhol is, akit személyesen ismertem, még Csehszlovákiából. Az hozta meg a sikerét Amerikában, hogy idegenséget sugárzott, és azt sugallta, hogy nem kap elég szeretetet.
Ő megérezte a vállán Goda mérgezett érintését. Most vette csak észre, hogy túl közel van a fejéhez a tanár hasa, amelynek melege szagot is árasztott, több szagot: a verejték és alkohol aceton-szagát, és azt a párzóállat szagot, amit otthon a nyúlketrecek közelében érzett.
– Nekem nincs szükségem szeretetre.
– Szeretetre mindenkinek szüksége van.
– Nekem nem.
Goda két ujjával az Ő álla alá nyúlt, ahogy az ellenszenves nagynénik szokták, hogy gyerek nézzen a szemébe, de Ő elrántotta az állát.
– Akarod, hogy én szeresselek? – súgta a fülébe.
Ő csodálkozva nézett fel. – Nem szégyelli magát? – kérdezte, nem erkölcsi fölényből, csak kíváncsiságból. – Nem fél, hogy följelentem?
Goda hosszan nézett rá, aztán az ablak felé pillantott, mélyet szusszantott. – Félnék, ha tudnám, hogy te olyan vagy, feljelentős. De te nem vagy olyan.
Ő felállt, köszönés nélkül kiment az irodából. Az ajtót halkan csukta be. Hazafelé menet, a kavicsokat rugdosva, szürke, mozdulatlan varangyos békát látott. A béka nem menekült el a lába elől, nem működtek benne az életösztön reflexei. Megbökte a lábával, a béka szökkent egyet. Ismét megbökte, így terelte le a járdáról a gyep széléig, nehogy valaki rálépjen, és széttapossa. Őneki tetszett ez a béka, mert szerette a nem szerethető állatokat. (nfl, Vörös Nap, részlet)
