PEDIG ÚJÉVI FOGADALMAM VOLT, HOGY JÖVŐRE NEM FÉSZBUKOZOK viszont oly sok közlési vágy torlódott föl bennem, majd szétfeszít, ahogy valószínűleg a kalandor Napút festő érzett kényszert, hogy otthagyja a patikáját, s elinduljon a Balkánra, a jajcei vízesést megfesteni. HOLDút író akarok lenni, vagy nem lenni, ez nem kérdés, mert a nevem, Csantavéry Nomád László. (Most azt hiszed, megőrültem, vagy viccelek, pedig csak író lettem.) Talán kedvez nekem, hogy az írói lét – legalábbis jelenleg még ezt hiszem – nem függ a társadalmi beágyazottságoktól, és más emberi gyengeségektől. Amikor 32 évvel ezelőtt a Nimród folyóirat egyik útleírásomat közlésre alkalmasnak találta, még nem tudtam, hogy egyszer majd az írás lesz a fő tevékenységem. A mostani új érzés olyan, mintha vizet zúdítottak volna a pofámba: hé! te író vagy, tedd a dolgodat! Amíg írok, addig sem kell az életem ügyes-bajos dolgaival foglakoznom. Úgy írok évek óta, napi 12 órákat, mint anno Popriscsin szerepében, csakhogy itt nem lúdtollat hegyezek, de a laptop kivilágított képernyőjét nézem, miközben CD-ről szól Rick Wakeman, a Yes egykori billentyűsének Muszorszkij átdolgozása, az Egy kiállítás képeinek Gnóm tétele. És átélve a gnóm szerepét, olyan fürgén kalapálom a laptop billentyűzetét, ahogy Wakeman az orgonát, félig az öntudatlanság szintjén követem a zene áramlását, és beáramlik a szövegembe is, itt van, 2 sorral feljebb. Szól a zene, kattognak az ujjaim a billentyűzeten. A CD nem recseg, bár jobban szeretem a bakelit lemezeket, nem nosztalgiából, hanem hogy olyan érzéki a hang, ahogy a tű sercegve behatol a mikrobarázdák vaginájába- - - no, mondod tán magadban, ennek mindenről AZ jön be, mint a viccbéli Mórickának. Pedig a CD-t is szeretem, ahogy fénylik a felülete - - - most meg azt mondhatod magadban: mi vagy te, zzzmeg, szarka, hogy vonzanak a fénylő tárgyak? Nem, nem vagyok szarka. Két ujjal bár, de iszonyú gyorsasággal írok, mozdulataimban nincs fölösleges elem, de időnként megfájdul az ízületem: a rosszul kigyógyított kullancsfertőzés emléke. Ilyenkor szüneteket iktatok be, néhányszor kinyitom és becsukom az öklöm, körkörös mozdulatokat végzek; pihenésképpen a fészbukra pillantok, aztán vissza a szövegemre. Reggel nem is zuhanyoztam, rögtön a géphez ültem, érzem a testszagomat is, de mégsem annyira, mintha hulla lennék, szóval a dolgok alakulhattak volna még ennél is cefetebbül. Elhanyagolt külsőm mégsem tartom cikinek, például rocker koromban ez az elhanyagolt külső szinte követelmény volt. Csak az írás köti le a figyelmem, és ez a megszállottság, mint minden ilyen – túlzó. Ahab kapitány üldözi így a fehér bálnát, de ahogy már talán említettem, itt van bennem, egymagamban a fehér bálna, és Ahab. Ez a szenvedély, vagy talán üldözési mánia, ami olyan is, mint az óceán fenekén az óriás polip, ami régi regényekben még a hajókat is elnyeli. Félelmetes ereje van ennek a szenvedély-polipnak, tekergeti feléd a csápjait, és irányodba halad. És ez az élőlény is olyan, mint maga a szenvedély: amorf, vagy legalábbis sokféle alakot képes ölteni, és akárhány lábát vágod le, újra kinő. Elpusztítani ezt a polipot nem is lehet, csak csillapítani a roncsoló hatását. Mert túlságosan erős, és túl mélyre bevette magát beléd, uralkodik feletted, utánad nyúl a csápjaival, s visszahúz. És még azt sem tudni, merre van a szíve, hogy mint Szent György a sárkányt, egyetlen döféssel kinyírjad. És amikor ezt megérted, remegés fog el, és jön az álmatlanság, mert már tudod, hogy akármerre futsz Dél-Afrika és az alaszkai Prudhoe között, a polip csápja utánad nyúl. nfl
