B E M U T A T Ó. Színész koromban néha nem tudtam eldönteni, mi cikibb, 1-1 bemutatott előadás, vagy az utána következő smúzolás és jópofizás. Mert az ember EMBER általi ábrázolása után a szereplők szigorúan be akarták hajtani a sikert és a gratulálásokat, és én ebben mindig pocsék voltam. Már előadás közben is sokat szenvedtem, ha odafent hamisan beszéltek a bőrzsákba varrt belek. Néha iszonyú lassan múlt az idő, pedig kifejezetten a premierekre szereztem be annak idején a digitális karórát, aminek csak meg kellett nyomni a gombját, és máris megtudtam, mennyi idő van még hátra a szenvedésemből, s hogy a szerelmesek egymáséi legyenek, aztán elhúzzanak a vérbe, bocs, elütés, végre. A rossz színházi előadások közben történik valami, amire a mai napig sem tudom a választ, de még a nyelvét öltögető Einstein is csak vonogatná vállát a Sötét Lyukban, a maga tér-idő elméletével. A rossz előadás alatt ugyanis, bár nem áll meg az idő, de durvára lelassul. Mint mikor az ember feje felé kilőnek 1 golyót, és közben az ember végiggondolhatja az életét, és a golyó csak közelít felé, mint az őszi légy, és még mindig csak félúton van, de ott, a nézőtéren a golyó még mindig nincs a fejednél. Ismerjük a híres csehovi mondatot, hogy ha a darab 1. felvonásában megmutatnak 1 pisztolyt, annak a 3. felvonásban el kell sülnie. De ott, a rossz előadás közben nem sül el, még mindig húzzák a ravaszt meg az időt, és csak a nagy semmi ömlik lefelé. Az órámra skubizok, hátha akkor gyorsabban múlik, s közben halkan dúdolom a most múlik pontosant Kiss Tibitől, reménykedve, de -szegetten. Óvatosan felhúzom a pulcsim ujját, vakarom a csuklómat, mintha viszketne, és stikában az órámra pillantok. És akkor a fucking idő ismét bizonyítja a tragikus tételt, hogy a VALÓS IDŐ és a SZÍNHÁZI IDŐ 2 külön tészta (mert ehhez hasonlítok mindent, ami nyúlik). És még kimenni sem könnyű, mert a 2. sor közepéről ezt csak úgy tehetném meg, hogy „pardon, bocsánat” motyogása közben elhúznám a nagy fasírtos seggemet a nézők előtt. Ott kell maradni, és végigszenvedni, és még csak nyögni sem illik a kíntól, mert megzavarod az odafönti MINTHA-világot. Van persze menekvés, csak éppen macerás. Mert ha valami fondorlattal mégis ki tudok lógni az ilyen bemutató nézőteréről, és nincs oly pechem, hogy összefussak valamelyik ismerőssel, aki szintén az előadást szabotálja a vécére menés átlátszó indokával, és végre kijutok az utcára, máris felüdülve hallom az emberek természetes beszélgetését: Hogy van, János bátyám? Köszönöm, jól! Ezekben a természetes szavakban élet van. Mennyivel életszerűbb, mint az, hogy: Ej, a teremburáját, hát megint itt van ez a himpellér? Itt álljunk meg, mondom magamban, amikor a nézőtérről ilyent hallok. Oké, a hímet még értem. De a pellér az mi? Ha Paller lenne, azt is érteném, van ilyen vezetéknevű barátom, meg van olyan foglalkozás is, hogy pallér, s igévé is nemesült, mert a „palléroz” szó pozitív jelentéstartalmat hordoz. A himpellér tehát kipipálva. Vegyük a teremburát. Nem könnyű venni, mert a hangzásbéli összecsengése dacára nem hangszer, és semmi köze a tamburához. De akkor mi? Szedjük szét: a terem még oké. De a bura? Ha nem búra, akkor mi? Lelopták az ékezetet, mint a vasútállomás figyelmeztetőjén?: „A vagányok mellett tessék vigyázni!” Összerakom: Ej, a teremburáját ennek a himpellérnek. No, hát ilyen mondatokat viseljen el az ember 3 órahosszán át, de úgy, hogy közben odafent a színészek szétgesztikulálják, és nagyot sóhajtanak minden mondat végén, ahogy a szappanoperákban halljuk. És ha az utcára érve, a természetes emberek természetes hangját hallod, azt mondod magadban, hogy inkább az élet érdekel, nem annak tükörbéli mása (nem a csehovi szenvedő szerepre gondolok). Megyek be a színházba, kérdezem a portást, hogy elkezdődött-e már a próba, mire ő, fülét az ajtóra nyomva hallgatózik, majd megnyugtató hangon: Nyugodtan bemehetsz, még nem kezdődött el a próba, még természetesen beszélnek. nfl
