Riportok a kanadai vadonból

A  MA  ESTI  Jóban Rosszban két jelenetéhez fűznék háttér-információkat, amely epizóddal valószínűleg el is tűnik Rozsdás a történetből. Ez a két jelenet tulajdonképpen a forgatás első napján, pontosabban éjszakáján volt, este 9-tól éjfélig. És mióta nem játszom színházban, átrendeződött a bioritmusom: minden nap hajnali 5-től írok 9-ig, és utána is egész nap a korábbi szövegeimen dolgozom, tehát este 7 körül már piszkosul elfáradok. És úgy vagyok vele, ahogy Simor kollégám mondta – bár egyesek ezt az anekdotát Besenyinek tulajdonítják – hogy: „Én este nyolckor már alszom, akár van előadásom, akár nincs”. No, hát én aznap is hajnalban keltem, írtam, aztán a nemzetközi vonattal felutaztam Pestre, onnan ki a Csillagvirág utcai stúdióba, szerződés, ruhapróba, este 7 körül jött értem a taxi, kivitt a budai erődbe, ahol az a faház van. A taxiban aludtam valamennyit, de 8 körül ismét elfogott az álmosság. Akkor a Latinovitstól tanultakat akartam alkalmazni, ami korábban mindig bevált, hogy ha fel akartam stenkelni magamat, belekötöttem valakibe, vagy valamibe. Attól aztán fölszaladt a pumpám, és ezt a stresszt és feszültséget vittem be a színpadra. De volt itt egy gond: hogy sem a Soós Péter rendező, amúgy régi vadászcimborám, sem a leány kollégák nem voltak alkalmas célszemélyek. És bár volt a közelben erdő, az élő fába való belekötés sem vitt előre a probléma megoldásában. Próbáltam fölidézni magamban a 2006. október 23.-i  rendőrattak emlékeit, a külső és belső sebeket, de azzal kapcsolatban is kihűlt már bennem minden indulati gyúanyag. Ezért hát odamentem a büféasztalhoz, és magamba nyomta kb. másfél liter kávát – ennek árát majd kérem levonni a következő gázsiból – és attól úgy fölszaladt a vérnyomásom, hogy még a forgatás után is úgy pörögtem, mint majom ’szán a stanicli. nfl