HÁY JÁNOS NYILATKOZTA – nem én írtam, úgyhogy ezzel tekintélytiszteletből biztosan sokan egyetértenek. Ha én írok hasonlót, engedélyezett az éve boncolás. Tetszőlegesen válogatott részletek H. J. hosszabb interjújából:
Sajnos velünk, írókkal is baj van, nem együtt értelmezzük magunkat. Sok éve már két csapat játszik, általában egymás ellen. Mindkét csapat arra bazíroz, hogy milyen jól jár majd, ha a hozzá közelálló párt kerül hatalomra. (…)A szocik is borzalmasak voltak, ők is szartak a nyomorultakra és a leszakadókra, ráadásul szinte észrevétlen rohant az ország a gazdasági csőd felé. Annak a nyolc évnek lett a következménye a mostani nyolc, ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni. (…)A művészi életművek mögött rendre ott a szeretetdeficit, valami olyan sérültség, amit helyre akarsz hozni. A mű ilyen szempontból nem más, mint az az erő, amivel az alkotó megpróbálja visszabillenteni a világot a helyes útra. (…) A közélet amúgy afféle csapatgyűlés. Van a klubrádiós csapatgyűlés, meg az echotévés csapatgyűlés, és ha beálltál ide vagy oda, akkor aztán tök perfekt az élet, nem kell gondolkodni, hiszen mindenre megvan a válasz. Azt tapasztalom mindenfelé, nem csak Magyarországon, hogy addig-addig sumákolunk meg viselkedünk, hogy a végén ránk fog szakadni a ház, ez az egész Európa-kóceráj. (…)Erdély persze gyönyörű, s nincs ember, akinek ne fájna a szíve utána, amikor hazajön onnan. Hadd érezzünk már, nem igaz? Ami pedig nem az illúziót, hanem a valóságot illeti: őrült nagy baj, hogy az elmúlt huszonöt évben egyetlen politikai erő sem volt képes modernül gondolkodni hazáról, kultúráról, nyelvről. A magyarországi baloldalnak még csak viszonyulása sincs a határon túli magyarokhoz, egyik miniszterelnökük egyenesen a kettős állampolgárság ellen agitált. El lehetne ilyet képzelni a német miniszterelnökről? A másik oldal pedig tizenkilencedik századi nemzettudattal operál, gondolkodása a Benczúr Gyula festmények és Vörösmarty Zalán futása mentén szerveződik, bár ez utóbbit csak elmesélésből ismerik. Egyik abszurdabb, mint a másik. (…)Nemrég láttam Münchenben, hogy a Hotel Goethe homlokzatán az O-betűbe a tulajdonos belefestette a félholdat. (…) Íróként igazából nem a mű utóélete a lényeg, nem az, amikor kikerül a kezemből és termékként kezd működni, hanem az, sikerült-e megírnom, amit akartam. Én nem termékgyártó vagyok, hanem világépítő. Írás közben semmi másra nem figyelhetek, csak arra, hogy jól épül-e a világ. Ha olvasóra sandítanék,könnyen eltaknyolnék az építkezésen, elbotlanék a betonkeverőben. (…)Amúgy meg nem szeretnék soha olyat írni, ami nincs ritmusban az én belső működésemmel. A műalkotás ellensége nem a rossz mű, hanem a művészi korrupció, amikor ilyen-olyan okokból csalsz, hamis művet hozol létre. Tök egyszerűen azt kell mondani, hogy:
a műalkotás tétje az igazság. (…)Már amennyire lehetek egy novella hőse. Az irodalmi művek hősei, a narrátorok és versalanyok mindig teremtett személyek, akkor is, ha nagyon azt a látszatot akarják kelteni, hogy azonosak a szerzővel. De folytatva a panaszáradatot: a gyerekkorban beseprett sérelmeket tovább fokozta a Budapestre való beilleszkedés nehézsége. Félreértés ne essék, én akartam Budapestre kerülni, és egyértelmű volt számomra, hogy nincs keresnivalóm vidéken, de mégis rosszul esett, hogy nem tapsvihar fogadott, hanem inkább szájhúzogatás, ez a mi a francnak jöttél ide tekintet. Az alapproblémát úgy nevezném, hogy nyelvváltás. Ez nem arról szól, hogy tájnyelven beszél valaki, inkább azt jelenti, hogy másmilyenek a tapasztalati paraméterei egy városon beszélő embernek, másképp fókuszálnak a mondatok, más a ritmus, s nekem ezen a nyelven kellett megfogalmaznom, ki vagyok, honnét jövök. A nyelvváltást ügyetlenül intéztem, legalábbis azt hiszem. Úgy akartam viselkedni, mint a budapesti osztálytársaim, én is szabad akartam lenni, laza és időnként szemtelen. De nem lehettem, mert a budapesti osztálytársaim mögött ott álltak a budapesti anyukák és apukák, mögöttem meg nem állt senki. Ráadásul az osztálytársaim ügyesen tudtak szemtelenek lenni, ismerték azt a nyelvjárást, míg az én szemtelenségem buta volt, néha modortalan, végül én lettem a bangladesi, amolyan jut is, marad is belőle gyerek, aki, ha lemorzsolódik, sebaj.
