AZ ADRIÁN. Az első előtti utolsó nyarat úgy akartam hasznosan eltölteni, hogy stoppal és vonattal leutaztam Splitbe. A fényesre koptatott márványlépcsőkön ülve gitároztam; gyakran csörrent is valami apró a járda mellé lerakott bőrkalapomban. Aztán kimentem a kikötőbe, ott rákaptam a bevandázásra, ami vörös borral kevert vizet jelent. Olyan módon ömlesztették a kannába, ahogy a benzint a kúton. Ötliteres kannába mérettem ki három liter bort – jóféle peljesáci vöröset –, megijesztettem vízzel, jól összerázva hűvös helyen tároltam, ahogy a használati utasítások javallják a gyógyszert. Aztán egyik délután odakeveredett valami matrózféle figura, rögtön tudtam, hogy nem helybeli: jó mélyről húzta fel a turhát, és a tengerbe köpte. Nem mondom, a helyiek is köpködnek, de soha nem a tengerbe. Hamarosan kiderült, hogy szerémségi magyar az illető. Érdekes fazon volt, most azt mondanám: olyan Rejtő-figura, bár akkor még nem olvastam Rejtő regényeket. Szóval oda keveredett hozzám, fantasztikus történeteket mesélt távoli tájakról; hogy szolgált a francia Légióban, meg egyéb mesés dolgokat. Szájtátva hallgattam, bár első hallásra tudtam, hogy kamuzik, hogy egy büdös szó sem igaz abból, amit mesél, mégsem bírtam lemondani arról, hogy végighallgassam, mert a pasas olyan szuggesztíven adta elő, hogy már nem is érdekelt, mennyi igaz belőle, nekem elég volt annyi, hogy elhiggyem neki. Végtére a színjátszás is ezen a bizalmi ügyön alapszik, hisz úgyis tudjuk, hogy aki királynak mondja magát a színpadon, amúgy civilben egy lepukkant panelben lakik, és dehogyis öntött mérget a testvérbátyja fülébe.
Jó előadó volt a pasas: mihelyt érezte, hogy döcög a sztori, meglódította valami még izgalmasabb fordulattal. Az ilyen embereknek, mint a neurotikusoknak, a bűnözőknek, sőt a művészeknek is van egy olyan közös vonásuk: az a romlott ártatlanság, ahogy előadják magukat. Nem bajlódott a részeltekkel, rögtön a történet közepébe vágott, és jó előadói érzékkel tudta megtartani a hatásszüneteket; látható önelégültséggel nézett körül, hogy háboríthatatlanul élvezhesse szavainak lelki visszhangját. Mindig megtalálta azt a témát, amelyet érdekesnek és kalandosnak vélt. Sziporkázó előadást tartott a brazil őserdőkről, és a felpezsgő fantáziájában oroszlánrésze- - - vagy legyünk stílusosak, jaguárrésze volt az elfogyasztott nagy pohár bevandáknak is. Sztori közben időnként fölemelte a poharat, a nap felé tartotta, két ujja közt forgatta. Bal szemét összecsippentve, mint aki céltávcsőbe les, nézte a felvizezett vörösboron átszűrődő alkonyi napot, mely borostyánszínű pászmákban csillogott a pohara körül. Ezekben a szünetekben találta ki a történet csattanóját, volt, hogy visszalépett két fordulatnyival, és egy másik befejezést adott neki: igazi regényíró volt, aki életében egy sort sem írt le. Aztán amikor lerakta a pontot, és maga is hatása alá került saját történetének, a sztori izgalmától kipirultan két ujjával kifújta az orrát, s az eredményt belódította a tengerbe.
Aludni visszamentem a vadkempingbe, aztán ismét ott lődörögtem a kikötő körül, néztem az induló és érkező jachtokat, meg, ahogy ki-be rakodnak a közép-amerikai banánszállító hajók, és arról ábrándoztam, hogy majd elbújok az üres ládák közt, és potyautasként egyenesen elhajózom valami jó kis drogtermelő vidékre. Mert afelől semmi kétségem nem volt, hogy bármilyen idegen városban rögtön feltalálnám magam, de ugyanezt éreztem a távoli őserdőkkel kapcsolatban is. Néztem az én újdonász ismerősömet is, ahogy pakolja ki a ládákat, és akkor már biztos voltam benne, hogy azt is hazudta, hogy matróz, hiszen csak egyszerű rakodóunkás az ipse. Ahogy felnézett rám a dokkból, el is vörösödött, én meg rá kacsintottam, hogy semmi baj öreg, Arany is azt arszpoetikázza: „költő hazudj, csak rajt’ ne fogjanak”. De te lebuktál öreg, úgyhogy csiszolgassad még kicsit a sztoridat. Ő zavartan mosolygott vissza rám, miközben a banános ládát a dokkba rakta, orra hegyén verejtékcsepp rezgett, gyöngy formájú, mint a könny. Meg is csillant, ahogy lecsöppent a ládára, a magát matróznak hazudó dokkmunkás pedig az alkarjával megtörölte a homlokát, és visszaegyensúlyozott a keskeny deszkadarabon, hogy új ládát hozzon a hajóról.
Két hétig ott lébecoltam, időnként szigonnyal halra vadásztam, ami ugye fából vaskarika, mert halra halászni szoktak, de én ugyanúgy vadásztam halra, mint később az afrikai és alaszkai vadonban vadra: becserkeltem a zsákmányt és meglőttem, haza vittem, megfőztem, kis huncutként mind megettem, és mint a legkisebb királyfi, addig éltem, míg meg nem haltam. Így fenn tudtam tartani magam, teljesen elvadultam, de piszkosul élveztem, hogy kiszakítottam magam minden kötöttség közül. Végül aztán csak elfogyott minden pénzem, s megunván a nagy szabadságot, s főként amivel a szabadság járt, a koplalást, autóstoppal visszamentem a szülőföldemre. nfl, HOLDVILÁGNÉZET, részlet.
