MINDKÉT OLDALON UGYANANNYI A SZÉLSŐSÉGES. Két osztatú világunkról gondolkodom ismét, amit tegnapelőtt elkezdtem, ama kritikus kapcsán. Mármint hogy NEM ezzel, vagy azzal az oldallal van baj. Az emberiséggel van baj, ezzel a Homo sapiens nevű állattal. Aminek én egy példánya vagyok. És mindnyájunk felett ott lebeg a fajunk végzete, amely ellen az erény sem nyújt védelmet. Nem mintha én erényes lennék. Ha Hamlet egyik monológját saját szavaimra fogalmazom át, az mit ad ki? Hogy sokkal több hibám van, mint amennyit el tudtok leplezni, folyton kilóg a lóláb; nem vagyok hiúbb egy átlagos színésznél, de kevésbé sem. Amikor pár évvel ezelőtt valaki azt mondta, utalva a pátoszos kívülállásomra, hogy én olyan nomád típus vagyok, hiún máris beleszerettem ebbe a névbe, és következő tévéfilm- és színpadi szerepemnél már ezt a nevet írattam a plakátra, ugyanígy a két utolsó könyvem borítójára is. És megpróbáltam igazolni ezt a nevet, és igazodtam hozzá. És nem hiszem, hogy létezik nálam könnyelműbb, trehányabb, flegmább és mizantrópabb. Sokszor visszaélek a szeretettel, pedig néha mindenki kedvence voltam – kicsit talán túl sokmindenkié, mert különösen kedveltem a nőket, és ők engem viszont. S ezzel vissza nem élni nagy könnyelműségnek tartottam. Nem volt szerencséjük velem a nőknek, csak fölcsináltam őket, aztán tipli, így szörföztem át az életemen, s szórtam el a spermámat szerte a világban, gyereket csinálva négy nagyszerű nőnek. Fölcsináltam, aztán cserbenhagytam őket. Oké, volt egy kivétel: Leát nem hagytam el, vagy már csak akkor, amikor ő önálló élete élt. Ilyen ember vagyok, és még nem is szóltam az alkoholizmusomról, ami ellen folyton harcolok. Soha nem jutottam el a delíriumos állapotig, a szervezetem egészen az utolsó évekig tiszteletre méltóan tolerálta azt a méregmennyiséget, amit ha egy lónak beadagolnának, menten földobná a patáját. Ezt akartam tisztázni, mielőtt belefogok a következő bekezdésbe. Nehogy az a látszata legyen, hogy önismeret hiányában ítélkezem mások felett.
Ha megnézzük a Virginiában, egy szobrot támadva vagy védve (!) egymásnak eső újbalosok és szélsőjobbosok számát, ugyanazt a tömeget látjuk mindkét oldalon. Ebben még Trump-nak is igazat tudok adni (nem szoktam); ő alaposan végignézhette a CIA felvételeit, és láthatta, hogy mindkét oldalon nagyjából ugyanolyan számú, vérszomjú és kegyetlenségű tömeg vicsorít egymásra. Ez nem a probléma relativizálása. Egyik oldal sem lát tisztán a saját térfelén, csak a másik oldal tetteit ítéli el, de a „saját kutyánk kölyke ugathat, amit akar”. Visszautalnék azokra a tegnapelőtt említett tévécsatornákra: mintha nem is ugyanarról a hírről beszélne az egyik vagy a másik, egy adott esemény kapcsán. Pedig ugyanarról beszélnek, csak az egyiknek a külföldi vagy belföldi támogatója/tulajdonosa elvárja, hogy Orbánról ördögöt kell fejteni, a másikban, hogy a Sorosról sátánszobrot faragni. „Horthy háborús bűnös!” hörgi az a filozófusnő, aki Lukács tanítvány volt. Lukács kezéhez bizonyítottan vér tapad, ezt a naplójából is tudjuk. De ennek vörösségét csak egyik oldalon látják, a másikon nem. Pont azok látják, akik nem látják Horthy kezén a vért. Pedig ott is lehet találni, hiszen a passzivitás is bűn. Külföldön ugyanez van. Az antifasiszták és neonácik ugyanolyan számban voltak jelen azokon a kettős tüntetéseken, amit persze egy irányba lökött ama szerencsétlen hülye, aki kocsival beléjük hajtott, megölve egy szerencsétlen nőt. De mitől lenne ez másként? Hiszen az egész emberiség története, ha „mitológiailag” nézzük, egy végtelenített Káin-Ábel sztori. Azzal, hogy a szerepek időnként felcserélődnek: Ábel veszi kézbe a követ. A náci rémtettek után jött a kommunista terror (meg egy kicsit még előtte is, 1917-ben, és nálunk 19-ben). Hitler, Sztálin, de a Rómát felgyújtó Néró is ugyanahhoz a fajhoz tartozik. Nem ezzel vagy azzal a színű emberrel van baj; az emberrel van baj, minden színben. Talán egy megoldásom van erre – ugyanolyan szélsőséges, mint minden más, ami emberi, hiszen én is ember vagyok, tehát pusztulásra ítélt, gyarló és szélsőséges. Ezt a megoldást pedig a számkivetetten bolyongó Lear király egyik utolsó monológjából merítettem. Shakespeare mondatait saját szavaimra fordítom át: ha egy varázsütésre ivartalanná és fogantatásra képtelenné válna az emberiség; fekete és fehér, és minden más színű: alig egy-két nemzedék alatt pont kerülne e szánalmas történet végére. És attól a naptól kezdve se „a világot teleszaporodók” nem szaporodnának tovább, és magva szakadna ama egykéket dédelgető óvilágiaknak is, akik a nászéjszaka után azt mondják asszonyuknak: „remélem megfogantál, és nem kell megismételnem az ágyban többé ezeket a nevetséges csípőmozdulatokat”. És hamarosan kihalna e faj, és végére érne AZ EMBER TRAGÉDIÁJA című dráma szánalmas paródiája. nfl
