A titkárnő: – Tessék befáradni, igazgató úr várja.
Kinyílt a párnázott ajtó, az igazgató a lekezelés után a fotel felé mutatott. Belesüppedtem a szétseggelt fotelba. Minden színigazgató alacsony fotelba ülteti a színészt, ott alacsonyabban van a színész önbecsülése. Intett a kezével, hogy tessék, hallgat engem. Elmondtam, hogy három éve szerződés nélkül- - - elakadtam, az igazgató arcán semmi hatás, viaszos tekintettel, öklére támasztott állal nézett rám. Folytatni akartam, hogy még az a helyzet is előállt, hogy- - - De az igazgató felemelte a kezét.
– Benne van maga a Who’s Whoban? Mert akkor majd elolvasom magát, nem kell mondania semmit.
– Nem vagyok benne – mondtam, és láttam, hogy összeomlik benne az erkölcsi világrend. – De a Facebookon igen – mondtam, hogy valamennyire fenntartsam a tekintélyemet. Az igazgató legyintett, zárt fogsora közt szűrte:
–Magáról az a hír járja, hogy problémás ember. Állítólag egyszer otthagyott egy előadást is. Tudja, ez egy kis szakma, mindenki tud mindent.
Ezt már-már vicsorítva préselte a fogsora közt. Nagyon elégedett volt a színházi szakma belterjes szájhagyományaival.
– Csak próba volt.
– Nalátja.
– Rossz helyzetekben az ember rosszul viselkedik .
– Itt is lennének rossz helyzetek. Ez egy kompakt társulat, mindenkinek megvan a helye, tudja, ahogy a fociban. Tudni lehet, ki a hátvéd, és ki rúgja a gólokat. Magát itt nem ismerik. Járt már ebben a városban?
A vizsgálóbíró szigorával kérdezett, mintha a városban elkövetett majdani sorozatgyilkosságok leendő gyanúsítottja lennék. Mondtam, hogy nem jártam, de újnak és ismeretlennek lenni egy városban csak egy percig tart, mert a második perc már az első perc tapasztalatára épül. Homályos mondatomat megpróbálta értelmezni, hiúzszemmel nézett rám.
– Ez egy nehéz társulat. Kitúrja magából a szervetlen anyagot, mint a szervezet a gennyes sebből a szálkát.
– Én lennék a szálka. Vagy a genny.
– Tegyük félre a példálózást.
– Maga kezdte.
