Lomhán léptem ki a színházból. Három lányt vettem észre a park egyik padján. Amikor megláttak, kamaszlányosan összevihogtak, bökdösték egymást: “Te menj oda hozzá! Nem, inkább te!”
Az autogram kérésének nem túl gyakori esete, gondoltam. Megálltam és felnéztem az égre, esélyt adva a lányoknak, hogy utolérjenek. Aztán elővettem a telefonomat, az órára néztem, pedig ott volt fölöttem a templom tornyán az óra.
– Gratulálunk az ötvehetedik születésnapod alkalmából!
Mindhárman úgy kacagtak, mintha tulajdonukként rendelkeznének a vidámság fölött, oszt nagylekűen megkínálnák belőle a vén fütyköst.
– Csak ezt akartuk mondani. Meg, átadni ezt – és a kezembe nyomott valamit. Kis kartondobozkára hasonlított. Zavarba jöttem. Utcán, ismeretlenektől még soha nem kaptam ajándékot. És különben sem tudtam, hogy egyáltalán ajándék-e, és meg kell-e kösz- - -
– - - - önöm, ha ezt nekem szántátok és nem postásnak néztek, akivel küldeményt lehet küldeni. Kibonthatom?
A lány biccentett, és vérpiros körmével megigazította a szemébe kunkorodó haját.
– Talán odamennénk a többiekhez – mondta – közös ajándék.
A lányok helyet szorítottak maguk mellett a padon. Föl voltam spanyolva: öregedő latinlovernek éreztem magam.
– Honnan tudtátok, hogy izé, hogy ma van? – Kinyitottam a kartondobozt, benne névjegykártyák, vagy száz darab, rajta: Equus Asimus szín– és életművész. Alatta se cím se telefonszám, de amikor megfordítottam, a hátlapján három női név volt három telefonszámmal. Gyorsan szétnéztem a téren, nem jön-e valamelyik kolléga a művészbejáró felé.
– Járku apja a nyomdában dolgozik, vele készíttettük a kártyákat.
– És ki az a Járku?
– Járommezei – mutatkozott be a szőke, s félig lecsukta a szemét. Valamelyik Rihana klipből leshette el ezt a pózt. – A családom szlovák származású, a Járku névből magyarosítottunk – súgta, közelebb hajolva. Meglegyintett a rágógumi-illatú lehelete.
A nőkkel való bánás tehetsége, mint elfelejtett tárgy a szekrény mélyéről, úgy került elő belőlem. És úgy vettem elő a mélyéről a megkopott sármomat és úgy kezdtem villogtatni, mint az öregedő tornász, aki lihegve és ügyetlenül végzi azokat a mozdulatokat, melyek hajdanán számára semmi fáradságba nem kerültek.
– És a telefonszám? A telefonszám mit jelent?
– Hogy felhívhatsz minket. Te olyan vonzóan kúl ezüstférfi vagy.
– Mondd mégegyszer! Mi vagyok?
– Ezüstférfi.
– Még előtte. Ja, kúl. Akkor jól hallottam. És csak azért telefonáljak, hogy cső csajszi? vagy?- - -
– Találkozhatunk is.
– Esetlen nem arról van szó, hogy színésznő szeretnél ?- - -
– (Közbevág) Nem. A médiában képzelem el a jövőmet.
