SZERINTEM EGY MŰVÉSZNEK ÖSZTÖNÖS döntést kell hoznia arról, hogy MIT mondjon (írjon, játsszon, fessen), és csak a HOGYANról kell tudatosan döntenie. Csak akkor lesz eredeti az alkotása. Mert ha nem így jár el, akkor tudat mindig meg akar felelni az elvárásoknak, a divatnak, de ha elég eredeti fazon vagy, akkor a tudattalanodból olyan jön elő, amit még sehol, senki nem csinált. Amikor pl. EP berobbant az irodalomba, még a kiadókat jobban érdekelte az egyéni jelleg. De ma már Őt, ugyanezzel a képességekkel föl sem engednék az irodalom hegyvidékére. Talán erőszakolt az átkötés, de ezért nem tudok én eljutni a komolyabb kiadóknál addig sem, hogy beleolvassanak a kézirataimba. Nem vagyok semelyik szekértábor tagja, nem vagyok benne a kánonban, semelyik kutyán kölyke nem vagyok. Nem vagyok a PÁLYÁN. Határon túli születésűként (hiába az anyaGországban leélt évtizedek) kívül vagyok minden határon, korcs vagyok, csavargó kutya, született kívülálló. Ilyen egyszerű. De az írásaimban ki tudok engedni minden dühöt, különben a tüdőmben rohadna el. Bele fog rohadni a zsigereimbe, és megöl, ha nem írom meg. Mert a harag, és a düh, és a szenvedély az gyógyít. Aki nem tűri meg a tulajdonságai közt a haragot, annak haszna sem lesz a haragjából.
A Morcsányi vagy hat évvel ezelőtt elolvasta a színészregényem első, ma már eldobott változatát, akkor fel is hívott, hogy még nem kiadható. Azóta egyfolytában azon dolgozom, hogy jó legyen. A múlt héten, amikor elvittem neki a befejezett változatot, ő – mások előtt megalázva engem – át sem akarta venni a kinyomtatott kéziratot. Ugyanez volt Sárközy Bencével a Libritől. Több kisebb kiadó is OLVASATLANUL utasította el- - - kivétel volt egy nagyon kedves hölgy egy kiadótól, aki bár átvette, de olyan arccal, hogy láttam rajta, még a Harmincad utcáig sem érek, már landol a szöveg a kukában (ha rosszul dekódoltam az arckifejezését, megkövetem őt). Pedig én rengeteg mindent feláldoztam az elhivatottságom érdekében. Amikor az ember már mindent elvesztett, egyszer csak rájön, hogy még mindig maradt egy kis vesztenivalója. Én nem szeretném elveszteni azt, ami még megmaradt: az írói mivoltomat. Meg kellene adni a lehetőséget a kéziratomnak, hogy megmutassa, mit tud. Én nyolc éve napi nyolc órát dolgozom azon, hogy napról napra jobb legyek. És ez így lesz, amíg mozogni tud a kezem. És nem adom fel. Mert amint elmúlik a haragom Morcsányi és Sárközy Bence iránt, már másnap elkezdem tovább javítgatni a regényeim kéziratait. Amíg csak át nem ütik a falat.
Az egyik regényem egy színészekről szóló pikareszk, amely nagyjából leköveti a színházi pályán eltöltött évtizedeimet, DE NEM ÉLETRAJZI CUCC! hanem szépirodalmi alkotás. Ebben számos olyan motívum van, ami a színészeket különösen megérintheti, mint például a zenére és színházra vonatkozó részek, valamint a főiskolás korszak, persze ez is elemelve és absztraháltan. De úgy írtam meg, hogy ne csak a színészeket érdekelje. Ezen kívül van egy pszichothrillerem – a képzőművészet témájába rejtettem el egy bűnügyi történetet –, amit szintén igényesen igyekeztem megírni, és ez szerintem nagy példányszámban lenne eladható, ha valamelyik kiadóban vennék a fáradságot elolvasni. A Lúdbőr ráadásul rafináltan és fordulatosan is van szerkesztve, de, mondom, nem tudok eljutni addig, hogy valaki elolvassa.
Ülök és írok, mint most is. Elcserélem a magányomat a kitalált vagy létező figuráim magányával. Belakom ezeket az embereket, legalább úgy, mint magamat, eltűnök bennük, éjjel-nappal azon igyekszem, felmérjem esendő jellemüket. Föltérképezzem összeomlásukat, rögzítsem kiborulásaikat, hogy ezek a figurák életem legfontosabb szereplőjévé lépjenek elő. Néhol, de nem mindenhol, megváltoztattam a neveket – ahol személyiségi jogokat sértenék, ott nyilván változik a név – miközben magamat (Földi László álnéven) mint harmadik személyt, epizódfiguraként léptetem föl. Eltakarom legordítóbb tulajdonságaikat, melyekkel beazonosíthatók lehetnének. Mindkét regényem figurái sérült fazonok. Mind megtanulta a legkomiszabb leckét, amire megtaníthat az élet – arra, hogy nincs értelme. És amikor ezt megtanulta a figura, utána már soha nem természetes a mosolya, s nem alanyi jogon jár neki a boldogság. nfl