ÍRÁS KÖZBEN ugyanolyan elmélyültem keresem a megfelelő szót, ahogy a nagyanyám engedte le a vödröt a kerti kútba, gyerekkoromban. Leeresztem a vödrömet az elmém mélyébe, de gyakran üresen húzom fel. Még egyszer leengedem, megint üresen jön föl, nem tudom megmeríteni gondolattal. Míg végül egy váratlan pillanatban keményen beakad, hirtelen súly támad, és akkor lassan felhúzom a mélyből azt a megfelelő szót. Hogy aztán újra leengedjem a vödrömet az ürességbe. És ha szorgosan meregetem ki a szavakat, végül üde, kemény, ropogós, kopogós mondatok kerülnek a szövegembe. Éveket töltöttem azzal, hogy megtanuljam helyesen megmeríteni a vödrömet gondolattal. Hogy szakszerűen meregessem ki a szavakat, de most már néha megkérdezem magamtól, hogy mit számít mindez. Mit is. Hát a hangok gazdagságát. A szerepjátszás örömét. Azt a képességet, hogy különböző testekben éljek egyszerre. Ezt a színészet lényege is. Hogy különböző életeket találhat ki magának az ember.
Az első komoly esély, hogy meghalok, a kerti kúttal volt kapcsolatos. Három éves lehettem, a nagyanyám vizet húzott a kút sötétéjéből (talán olyan nehezen, ahogy én egy rossz gondolatot az elmém sötétjéből), és amikor már a vödör fönt volt, kevéske ki is löttyent belőle, és a kútba visszacsorgó cseppek a mélyben tapsikoltak. És akkor a nagyanyám rosszul akasztotta be a vödröt, elszabadult a csiga. Elmondása szerint az utolsó pillanatban húztam le a fejemet, mielőtt a fogantyúja szétcsapta volna a kobakom.
Az életem javát elpocsékoltam az utazásokban, színészetben, egyéb elfolyó tevékenységben, hűtlenül belső adottságomhoz – az íráshoz. Jó lenne tudni, mi történt volna, ha nem ez történik, és miért történt, ahogy történt, és mi akadályozta volna meg, hogy másképp történjen. És mi lenne, ha nem az lennék, ami vagyok. De hát az vagyok. nfl
