MIÓTA A TESTEM különféle fájdalmas nyavalyák fészke lett, és a gerincem gyakori sajgása emlékeztet engem a kilométereken keresztül a hátizsákban hordott alaszkai karibu kicsontozott húsára , és az aranyérmes farkasomra is, amit másfél órahosszán keresztül cipeltem a hátamon, kifelé a kanadai a bush-ból – szóval, amióta ezek a sajgások ébresztenek álmomból, azóta naponta rak fészket bennem a dögkeselyű. És a csigolyáim közti porckorongok valószínűleg azokra az öt dinárosokra hasonlítanak, amelyeket gyerekkoromban raktunk ki a csantavéri vasúti sínekre – a nagymamám háza a végállomás mellett volt –, ahol annak idején még járt a vonat, és szétlapította a dináromat (később a devalváció is, amikor két nullát eltöröltek- - - de ezt Te úgysem érted). Ha elpanaszolom a fájdalmaimat a szakorvosnak, csak vállát vonja, és arcán sanda félmosollyal közli, hogy a probléma még ott kezdődött, amikor az ember lejött a fáról, és két lábra állt. Ugyanis az ember gerincoszlopa nem a két lábon járáshoz lett istenien tervezve, hanem a négykézlábra. És a flegma orvos, arra a kérdésemre, hogy vadászhatok-e még életemben, s vihetek-e még a hátamon vadat, ugyanolyan félmosollyal azt válaszolja: hogyne, persze, csak előtte vedd meg magadnak a tolókocsit, hogy ne akkor kelljen kapkodni.
Ha álmomból felébreszt a fájdalom, bámulom az alakkeretek közt az eget, ahol jelentéktelenül, mint egy kifacsar citrom, haldoklik a hold. És ilyenkor emlékezem vissza a fiatalkori csajozásaimra, - teszem hozzá sietve, mielőtt megbotránkoznál - némiképp a fájdalmaim csillapítására szoktam így évődni a múlttal. Nem kéne erről szólnom senkinek, mert úgyis jön rá a „Kohn, te dicsekszel”, pedig hát vannak még dolgok, amire még szívesen emlékszem vissza, ha már régi vadászélményeim nem tartoznak ide. De az ifjúkori csajozás emléke, az más. Úgyis előbb-utóbb a szétmálló szervek halmazává válok, és a hátralévő életem szüntelen tortúrává lesz, mért ne évődhetnék el néha azon, hogy milyen is volt a gondtalan ifjúság (ezt majd kihúzom később, mert stílusában inkább dalszövegbe illik- - -). Szóval, reggelente fáj mindenem, tulajdonképpen csak a farkam az egyetlen szervem, amely nem a fájdalom közvetítésével szokott hírt adni magáról, és még az is szerencse, hogy ebben a koromban még van nő, aki ezt nem „fáj a fejem” sóhajjal hárítja el. Talán majd eljő az idő, amikor oly tisztelettel szólítom meg magam is a farkamat, mint drága Remege barátom, aki – ott álltam mellette a szabadkai színház vécéjében, s hallottam –, magázódva szólította meg a farkát, miközben kotorászott az élére vasalt nadrágja slicce mögött: „No, jöjjön má’ elő kee’, nem b@szni kő.” Én nem szoktam beszélni a cinikus féregnyúlványomhoz, inkább talán úgy lehetne mondani, hogy ő szól hozzám kíméletesen, hogy élénkebb társadalmi életet kéne élnem. Soha nem osztogat parancsokat, még vérrel teli fickós állapotában (ÁLL A POTA, a mije? kérdezném tisztelettel) is szerényen húzódik meg saját kis vackában. Az intellektuális életemet pedig kielégíti az a heti három könyv, amit a könyvtár kikölcsönöz nekem – mellesleg ingyen teszi ezt, amióta rendszeresen látják nevemet az ÉSben, és mióta tudják, hogy évek óta munkanélküliként próbálok életben maradni. A szellemi orgazmussal is rendben vagyok hát. De társadalmi életem alulról közelíti a nullát, és ez nagyon rímel az első bekezdésben elpanaszolt ízületi bajokra. És mégis van előnye annak, ha az embert kiköpi a saját társadalma: évek óta nem bíbelődtem az adóbevallással, és az irántam érzékelt társadalmi közönyt azzal egyenlítem ki, hogy magam is leszarom a magyar társadalom un. hivatalos szerveit, kezdve az apehtől a peches rendőrségig. Szerzetes vagyok hát a saját magam alapította vallásban; a saját kolostoromban letettem már ez egyéni létezés terheit. De ezzel egy időben nem mondok le a szexuális aktivitásról – nem mereszd a szemed!, ez egy ilyen szabados szerzetesi vallás – ha pedig éppen nem tudom ezt a gyakorlatban megtenni, szellemi kérődzőként előveszem valamelyik ifjúkori nagy dugásom mellékét, és révedő tekintettel elevenítem fel annak minden ízét, s illatát. Előttem van például a régi kép, amikor már a sokadik numerónál tartottunk, és minden menethez külön kotonba bújtattam magam, és a végére úgy halmozódtak az ágy mellett szanaszét a használt óvszerek, mint valami leölt állatok lenyúzott bőrei. (Tudom, mit gondolsz most, hogy hősködik a múltjával a vén fütykös. Hát igen.)
Nézem még darabig az ablakon át a savanyúképű holdat, aztán ha nem is kipattanva, de egy teknős fürgeségével felkelek az ágyból és kicsoszogok a kongó fürdőbe. Nem, a fürdőszoba nem Kongóban van – ott egyéként nem is jártam annak idején, Afrikai utam során – hanem a fürdőszoba majdnem üres fala kong. King kong. Időnként fölpillantok, és megszemlélem arcomat a tükörben. Hogy ott vagyok-e még. Az arc, amely visszatekint rám, idegen, sápadt, közönyös, csak a szemem alatti táskák árulkodnak a hányatott éjszakámról. Olyan tekintettel méregetem a saját arcomat, mint aki feltette magában, hogy a legapróbb változás fölött sem fog elsiklani. De nem történik semmi. Mindkét kezemet a mosdókagylón nyugtatom, lehunyom a szemem, elszámolok valameddig, majd gyorsan kinyitom. Ez a rosszarcú pasas még mindig nem takarodott el a búsba. Semmiféle változás nincs. Elzárom a vizet, a fénylő lámpatest alatt megvizsgálom a kezeimet, hogy dagadnak-e már az ízületek – ez is a vadászat következménye: húsz évvel ezelőtt kullancsfertőzéses Lym-kórt kaptam a Bükkben. Utána megborotválkozom, és hideg vízzel lezuhanyozom, aztán vissza az ágyba. Hátha felébredt már a nőm, és a hajnali erekció előnyeit kihasználva, MEGMOZGASSAM KICSIT A DEREKEM. Ez a mozgás ugyanis nem jár nekem fájdalommal. Valahogy nem. - - - sszta a rohadt- - - jegyzed meg talán magadban Te. Az irodalmárok pedig kényeskedve ítélkeznek fölöttem: uram, a stílus ma gazember. Vagy valami hasonlót mondanak tán. nfl
