H O L D V I L Á G N É Z E T (6., 7.-oldal) Így volt ez tán, legalábbis én így emlékszem, amire még emlékszem, s ha már így emlékszem, akkor legyen így. Erről kéne írnom, de nem sóhajtva elsiratni a múltat. Egyszerű regény lesz ez, s olyan helyzeteket és érzelmeket tárgyal, melyek bosszantóan homályosak maradnának, ha katedrai modorban szólna, vagy ha a szöveget közhelyes mondatok színtelenítenék. Trágár szavakat sem ígérhetek, vagyis, no jó, csak ha nem kikerülhető, bár a posztmodern könyveken edződött olvasó szinte elvárja a trágárságok gáttalan özönét. Imént regényt mondtam, márpedig én nem vagyok regényíró, és evégből időnként emlékeztetnem kell majd téged erre a körülményre. Mert ha történetesen regényíró lennék, akkor történetem főszereplőjét (esetünkben önmagamat) fel kellene ruháznom bizonyos modorral, vagy valami jellegzetességgel, ami még a fehér bőrömnél is kirívóbb: mint mondjuk Maigret nyomozó pipája, és valahányszor a hősöm (?) felbukkan a regény folyamán, oda kellene tuszkolnom a szájába a pipát (pipa is lenne ettől). No jó, a pipa az még talán belefér, volt egy ilyen korszakom is, de emígy csak azt írom majd, amit a naplómból föl tudok idézni, és olyan dolgokat, amelyek így vagy úgy megtörténtek velem. Minden történetet a naplóm rögtönzött stílusához igazítok, és ezt mégis egyfajta művészi feladatnak tekintem, hogy a helyenként durvának, sőt brutálisnak tűnő dolgokat képlékeny formában adjam át neked. És evégből azt is fehéren-feketén kimondom, hogy mind a szüleim, mind egyéb hozzátartozóim sértegetésével felhagyok, miközben pedig maradok a történeti hűségnél.
Az életemet szinte minden részletét előre elterveztem. Határidőnaplót is vezettem a jövőmről, melyet életem további szakaszában azután betűről betűre betartottam. Semmit se bíztam a véletlenre. Az iskolában néha belekötöttem a tanárokba, ha teljesítményemet nem kellő precizitással értékelték, vagy ha nem olyan jegyet adtak, amit én igazságosnak véltem. Az osztálytársaim többsége, a már sokszor ecsetelt MÁSSÁGOM dacára elfogadott, de voltak akik krakélernek és kötekedőnek tartottak, és bizonyára nem alaptalanul. Volt valami Cyrano-i a viselkedésemben, például, ha láttam, hogy egymás között suttognak a külsőmről, akkor én elébe mentem a szitunak, s hoztam szóba a témát. Néha még ki is gúnyoltam magamat- - - de ha más mondta, azt nem tűrtem el, és minden beszólást iszonyú hevesen toroltam meg.
Amikor végre elindulhattam Afrikába, a nagynénim nagykabátban kisét ki. Ott csoszogott mellettem a reménytelenül slampos papucsában, és már burjánzott benne a rák, ami nemsokára el is vitte. Remegő ujjaival megragadta a halántékomat, s miközben vizenyős, kék szemét elfutotta a könny, megkísérelt megpuszilni, amit jó reflexel védtem ki.
– Vigyázz magadra – mondta, mert ilyenkor ezt szokták mondani, mert ugye, ha ezt nem mondják, az ember nem vigyázna magára. És még fehéren-feketén azt is megmondta nekem a nagynénim, hogy szokjam meg, hogy én soha nem találom majd a helyem ezen a világon. És ez nem csak a betegesen fehér színem miatt van, hanem, mert akinek nincs hazája, az jó ha időben beletörődik a magányba, és nem lázadozik a sorsa ellen.
Saját családot nem alapítottam, nőkkel sem volt kapcsolatom. Gátlásos voltam és provokatív, és bár ezzel a tulajdonságaimmal nem szoros összefüggésben: egész fiatalon az útszéli kocsmák vadszőlős lugasait választottam, ahonnan merengve lehetett nézni a völgyben csillámló folyóra, vagy a hófedte hegyekre. Ahol a pincér hamisan adott össze, de én soha nem számoltam utána, mert nekem megalázó volt a mások genyasága. Volt például a Kolubara-folyó mellett, Boszniában egy útszéli vendéglő, mindig ott ettem csevapot, és hagytam magam átvágni a fizetőpincérrel, aki elterelte a vendégek figyelmét olyan kérdésekkel, hogy hova utazik a gospodin, meg milyen remek időnk van, meg ilyesmi, és közben kevesebbet adott vissza. Ráhagytam, hadd örüljön, és röhögve még borravalót is adtam.
Ilyen dolgok történtek azon a bizonyos tavaszon is, amikor Afrikába indulva világcsavargásra adtam a fejem (ami, ugyebár nem szilárd alapja a családalapításnak). És abban sem voltam egészen biztos, hogy jó ötlet-e Afrika egy olyan ember számára, akinek a rendellenen bőrszíne miatt óvnia kell magát a naptól – de imádja a holdat. Talán azért választottam első utam céljául Afrikát, mert az a kontinens olyan szépen kiegészíti az én iszonytató és beteges fehérségemet, s hogy így áll majd össze bennem az a harmónia, amit a Jin és Jang sugall. Élni akartam, kalandokat akartam, mert tudtam, hogy írni fogok minderről, mert csak annak van igazán élete, aki el is tudja azt mesélni. És én el akarok neked mesélni mindent arról a tavaszról, nyárról, évről, és a következő tavaszokról is. (Haj, sóhajt a szerző: azok még igazi tavaszok voltak, motorfűrészek daloltak a fákon.)
Még kamasz koromban volt egy afrikai barátom, akinek nem túl meglepő módon – fekete volt a bőre. A szocialista béketábor szolidaritásának jegyében az orvosi egyetemre kapott ösztöndíjat, Tanzániából. Ott lakott a szomszéd utcában, kerékpárral jár be az egyetemre, ezért volt a vicc azon a vidéken, hogy Tanzánia nincs is messze, hisz biciklin jönnek ide tanulni a négerek. Kedveltük, és bizonyos módon ki is egészítettük egymást – és itt ismétlem a fentieket, hangsúlyozandó az ilyen ellentmondásos színek fontosságát – mint Jin és Jang. Tőle tanultam meg a szuahéli nyelvet, aminek később nagy hasznát vettem az Első Vadászati Világkiállításon, ahol szervezőknek hirtelen kellett tolmácsot találniuk a tanzániai pavilonnál. A küldöttség vezetőjének, Ndolongo-nak tolmácsoltam, aki valami magas rangú állami fazon volt. És aki a kiállítás végeztével, azzal akarta meghálálni a tolmácsolást, hogy meghívott egyhónapos tanzániai fotó-szafarira, amit hosszú évekre el kellett halasztani a tanulmányaim befejezése és egyéb problémák miatt, de a kapcsolat végig fennállt közöttünk. Rendszeresen levelezünk, és Ndolongo becsületére legyen mondva, hogy sok évvel később is tartotta ígéretét. Rendes ember volt ez a Ndolongó. Fiatalon halt meg: két hónappal Tanzániába érkezésemet követően egy munkaebéd után a szállodai liftben szívroham vitte el- - - szeretném hinni, hogy fölfelé.
A holdújév első napján, a kínai horoszkóp szerinti majomévben érkeztem Kelet-Afrikába, a fekete kontinensre, én, a betegesen fehér. Az emberré válás szenvedéstörténete is itt kezdődött, itt fejlődött ki a majomból a Homo sapiens, s verte agyon ellenségeit, hogy több jusson neki, „és látta, körüle miként eszi a férget fürge hal”, elhatározta, hogy emberré lesz. Így tevék én is, s mivel tevék nem voltak eladók, vettem egy dízel Toyotát, és elindultam az országba, mert Arushában hallottam, hogy a Kilombero-mocsarak közelében él egy magyar honfitársunk, vadász és kalandor, foglalkozására nézve zoológus és polihisztor, bizonyos Holti Béla, vele szerettem volna megismerkedni.
Nem volt forgalom az úton, de belecsúsztam az esős évszakba, úgy esett, mintha dézsából öntenék: rosszul esett. Útközben páviánok támadták meg a kocsimat, ráugrottak a motorházra, alig tudtam elkergetni őket. Aztán kerékcsere. Mindig defektet kapok, valahányszor okom van rá, hogy ne kapjak. A csere után ázva szaladtam be az ernyőakáciák alá, aminek bár ernyő a vezetékneve, mégsem esernyő. Behúzott nyakkal álltam az esőben, felettem szövőmadár kolóniák fészkei lógtak az ágakról. A madarak pedig másfelé jártak momentán, vagy bent kuksoltak a fészkeikben, és terveket szőttek. Káromkodva vertem a fejem, hogy milyen átkozott marha vagyok. Negyven kilométerre lehettem, nyugatra Arushától. Visszaszálltam a kocsimba, nemsokára egy angol stílusú benzinkútnál megálltam a csorgó eresz alatt. Messze fönt a Meru-hegy villámokat szórt és nem láttam mást csak a homályos fákat, a róluk lelógó szövőmadár fészkeket, és az egekig nyúló kietlen vadont. Mi a jó fenét keresek én itt, káromkodtam, miközben megállt egy kocsi a benzinkútnál. Az eső miatt a fazon ki sem szállt, a nyitvatartást tanulmányozta a kocsiból, merthogy, ezt nem mondtam: a kút zárva volt. Odamentem, hogy megtudjam, mennyire van még Kilombero, természetesen őrültnek néztem ki a hófehér arcomba lógó csuromvizes hófehér hajammal. Leeresztette az ablakot, és akkor ismét a Kilombero felől érdeklődtem. Erre a pasi: hogy miért kérdem, és kit keresek ott. Mondom, hogy egy bizonyos Holti Bélát keresem, mire a pasi, hogy: én vagyok Holti Béla. Kiderült, hogy ő is éppen Arushában volt, egy kliensét várta vadászatra, aki nem érkezett meg. Piszok egy véletlen, így legyen az embernek ötöse. És még az is piszok mázli volt, hogy nem fogyott el közben a benzinünk. Kövessem a kocsiját, mondta, és megindultunk nyugatnak, a lejtőkön ki is kapcsoltuk a motort, és csak csorogtunk lefelé, az eső meg csorgott, az ablaktörlő alig bírt vele. (A RÉGÉNY TOVÁBBI 150 OLDALÁT A KÖNYVBEN OLVASHATOD EL, HA A KIADÓK HAJLANDÓK LESZNEK FOGLALKOZNI VELE. Ugyanez érvényes a másik két kiadatlan regényemre, amelyekből korábban adtam kóstolót.)
