MILYEN REMÉNYT MERÍTHETTEM annak idején én, aki az összeférhetetlenség alaptalan vádjának töviskoszorújával a fején, makacsul író akartam lenni. És mert sürgősen szükségem volt valamilyen okra, hogy élni tudjak. És hogy ily módon határozhassam meg magam azokkal szemben, akik ellöktek maguktól. És azóta bolyongok a világban, mint egy nukleáris hulladékot szállító hajó, amelynek egyetlen kikötő sem ad kikötési engedélyt. Az írói foglalkozás ráadásul nem is függ annyira a társadalmi beágyazottságtól és az emberi gyengeségektől, mint a színészet, legalábbis látszólag nem, mert már megtapasztaltam, hogy az írók ugyanolyan féltékenyek a pályatársukra, és leeszik a meszet a faltól mérgükben, ha XY jobb ötletet talál ki, vagy lop el a YX-től, mint ő. Már 30 év óta jelentem meg könyvekben és a Nimródban, és az ÉS az első novellámat közlésre alkalmasnak találta, az olyan érzés volt, mintha hideg vizet zúdítottak volna a pofámba. Hogy hé, hát van élet a színházon kívül is. És ez fölébresztett hosszú, egészségtelen tespedésemből, csüggedt befelé fordulásomból, és fölébresztette bennem a tudatot – ami minden művészet lényege – hogy a dolgok léteznek, jelen vannak, megtörténtek velem, csak éberen kell befelé figyelnem, hogy megtaláljam a múltamban azt a momentumot, amiből irodalmat tudok lepárlani. Pilinszky szerint az irodalom (most dobsz hátast) hasonlít a vadász les készenléti állapotára. Hogy nem kell állandóan írni, de figyelni befelé, hogy mikor mozdul meg benned (a vad, de ezt én szúrom közbe), hogy meghalld azt a belső hangot, amit aztán nem szabad elfutni hagyni. Werner Schwab – akinek egy darabját rendeztem is Miskolcon (a fordítónak, Szajbély Mihálynak nemrég levelet küldtem, de f@sza értelmiségi módon nem is válaszolt, hogy b@sznák meg a szumma cumi laudés diplomájukat) – szóval az a beteg Schwab az írók rangjára szeretett volna törni, és nem romantizálta és nem is szocrealizálta a nyelvet és a stílust (utóbbit nehezen is tudta volna Ausztriából), mert jobbnak vélte, ha talál egy saját nyelvet, ami lehetővé teszi, hogy az alkoholtól minden gátlását elvesztett szürkeállománya azt diktálja neki, amit csak ő tud mondani a világról. De van egy különbség, s egy azonosság az említett pasas s közöttem- - - utóbbinál nem az alkoholizmusra gondolok, mert engem is megcsócsált már az ördög- - - hanem, igen, mondjátok biztos, hogy itt van az írói tehetség apró kérdése. Ebben a dologban nem vitatkozom, mert én valószínűleg nem vagyok olyan eredeti fazon, mint a Schwab. Arra akarok kilyukadni, hogy amíg Schwab részeg dadogásában is elismeri a drámáinak kitalált és minden szempontból fiktív voltát, én mereven ragaszkodom ahhoz, hogy amit leírok – ha nem is a valósághoz képest, de a saját rendszeremen belül –, soha nem csorbul ki az IGAZSÁG próbakövén. (Egyébként, a színészi tanulmányaim elején Horvai mesterem is azt mondogatta, hogy ha rossz is voltam a szerepben – úgy értette: nem elég hatásos – akkor is mindig őszinte volt a figurám.) Minden regényemben könnyen elválasztható egymástól a képzelet s a tények birodalma, felvállalva az utóbbinak minden sötét bugyra. És megpróbálok hitelesen beszámolót adni egy olyan pasi életéről, aki saját szemével győződött meg a világ több szegletéről, Afrikától Alaszkáig. Ami érdekelt a világból, azt mindet láttam. Ezentúl csőlátásra van szükségem, csak egy dolgot akarok látni a világból – az irodalmat. És így jutni el a halál demokráciájáig (merthogy ott aztán mindenki egyenlő, és mindenki egyformán öreg- - - és már az Usztics Matyi is örökre 68 éves marad). A világ teljes képét nem kívánom többé látni. És bár sok remek író hatott rám EP-től Háyig, Vonnegut-tól Ouelbecq- ig, még a legnagyobb svindlert, Rushdie-t is ide értve, aki 20 évvel ezelőtt azt a marketingfogást találta ki, hogy őt meg akarják ölni az iszlám fundamentalisták. És attól kezdve megismerte nevét a világ, ő pedig vidáman él még ma is, márpedig azóta kiderült, hogy akit AZOK valóban meg akarnak ölni, annak kanállal lehet belemeregetni testét a koporsóba. Szóval, sok remek író művén keresztül tanultam, hiszen kreatív írást tudtommal nem tanítanak sehol magyarul (hacsak nem vesszük komolyan a Lackfi gyorstalpalóját). És talán Gion és Spiró György elejtett mondatait leszámítva, amit még igazgatómként mondtak nekem az irodalomról, és utóbbi személy később, amikor még hajlandó volt véleményezni egy-két kéziratomat, magamtól jöttem rá, hogy nem számít semmit a pillanatnyi ihlet, csak a rendszeres, pontos és szép munka (ahogy a csillag megy az égen- - - és ÁLL a Heinekkenen). De most megölöm magamban az író „tanítóimat”, füstölővel űzöm ki a hatásukat: leszarom a kortárs magyar- és világirodalmat, és CSAK ÚGY ÍROK ezentúl, ahogy az a tudattalanom és tapasztalatom házasságából naponta megszületik. Akinek ez nem tetszik, forduljon azokhoz, akik folyton a Parnasszus kéményét lesik, hogy mikor száll a füst, és szólal meg az írói HABEMUS PAPAM. nfl
