AMIKOR A RENDEZŐ NEM TUDOTT SZABADULNI AZ ÖTLETÉTŐL, hogy minden este ötszáz ember lássa az én cinikus féregnyúlványomat, végül belementem, hogy meztelen legyek a Zöldhajú című rockoperában. Ez a rendező olyan könyörtelenül beleragadt az ötlenének klausztrofóbiájába, hogy esélytelen volt onnan kimozdítani. És már magam is kezdtem elhinni, hogy nem csupán polgárpukkasztás történik majd a színpadon, hanem a tisztaság felmutatása. Hiszen a meztelen emberi test az ókori művészeknél is a tisztaság szimbóluma, képzeljük csak el a Dávid szobrot felöltözve. És még emlékeztem arra a Vígszínházi előadásra, amelyben FHként magam is benne voltam, s amelyben Valló kérésére Peremartoni Kriszta vetkőzött pucérra – ez ott is a tisztaság szimbóluma volt. Magamban végigpergettem a lehetőségek különböző permutációit, s végül igent mondtam a rendezőnek. A tisztaság nevében. Pedig épp másként alakult: akkor indultam el életemben először a pokolba (és ez későbbi pályám során még kétszer ismétlődött meg, és mindig vetkőzéssel kezdődött- - - és a visszatérésem után mindig jobb minőségben tértem vissza az élők közé, tehát a tisztítótűz igen hasznos volt). Az akkori, fiatalos és rocker életérzéshez imponált, hogy csöves voltam, parkokban aludtam, drogosok voltak a barátaim, s bár én csak hagyományos kocsmatöltelék voltam mindig, de nem sok hiányzott, hogy az Inferno még mélyebb bugyrába süllyedjek. Így ment ez az első házasságomig, amikor egy tiszta lelkű lány hozott vissza a felszínre: jött a „míg a halál el nem választ”, meg az egész röhejes hacacáré, amit egy esküvőn el kell szenvedned. És abból az árnyékból újra a fényre kerülve egész más minőségű színész lettem, bár a kellő alázat akkor nem jött meg – ehhez még két pokoljárás kellett. De jött Késdobáló című film, és a Buszmegálló, Harag Györggyel, amiben egy szemüveges entellektüelt játszottam, állítólag kitűnően.
De nagyon előre szaladtam; ott tartunk, hogy megvolt a Zöldhajú bemutatója, hatalmas siker, hetekre elkeltek a jegyek. Egyszerre mindenki kíváncsi lett rám, hiszen majdhogynem pályakezdőként csak néhány előadásban tűntem fel addig. Az újságírók egymás után jelentkeztek be nálam, és ez egyáltalán nem hízelgett az egómnak, hiszen én a figurában szerettem volna elmondani azt, amit ők a privát embertől akartak megtudni. Meg is beszéltük a helyi lap egyik riporterével, hogy reggel kilenckor a Népkörben találkozunk. Az újságíró késett, s már abban reménykedtem, hogy nem is jön el, és akkor nem kell átesnem az egész kínos hercehurcán, hogy kitárulkozzam, és érdekes ember legyek. És hogy olyan kérdésekre kell viszonylag nemhülye választ adnom, hogy hogyan sikerült magam beleélni a szerepbe, különös tekintettel a vetkőzős jelentre. Megjött az újságíró, leült mellém. Az asztalra rakta a diktafont, közben a pincér hozott neki egy kávét. Az újságíró bekapcsolta a diktafont, szolgálati arcot vágott, és úgy kérdezte: „Nem voltak gátlásai a vetkőzős jelenetben.” Azonnal rávágtam: „Dehogynem! A farkam úgy bújt vissza az ágyékomba, mint a csiga szarvacskája.” Az újságíró nyűgös arccal kikapcsolta a diktafont, halkan mondta: „Ez nem jó. Majd azt fogom írni, hogy élvezted, mert azt szeretik az olvasók.” Az egész interjú így zajlott le. Az újságíró kérdezett valamit, én válaszoltam, aztán az újságírótól meghallottam, hogy mi lesz a megjelenő válasz. Amikor az utolsó kérdés is elhangzott, és arra is jött az újságíró módosított válasza, akkor magam kapcsoltam ki a diktafont, s kivettem belőle a kis kazettát. Közben fölemeltem a szék egyik lábát, és alá tettem a kazettát. Nagy reccsenéssel tört össze a kazetta, én meg fölálltam és elmentem. Ettől függetlenül megjelent a cikk arról, hogy én mennyire élveztem a meztelenkedést. Abban az időben a színész még a mainál is jobban ki volt szolgáltatva, szó sem lehetett sajtóperről. Csak elterjedt rólam, hogy nehéz ember vagyok.
De volt aztán a másik fiatalkori énem, a valódi magamutogató; a provokatív és posztmodern performance-művész, aki szándékosan megzavarja a rendet, és miután elérte a kívánt hatást, ő maga állítja helyre, a saját rendszere szerint. Ezek voltak azok a flashmob-ok, amikor meztelenre vetkőztem az egyik színház büféjében, vagy fényes nappal a pesti Krúdy utcában mentem meztelenül. A botrány okozását abban a művészi kiteljesedésem részének tartottam (mi kinőhető gyermekbetegség). Többször bajom lett ebből, de volt, hogy értékelték az őrültségeimet: így működik a világ, a kudarcok utáni siker vágya a motor, ami hajtja a világot. Talán a visszaesés maga is művészi vállalkozás. A művészembernek időnként olyan mélyre kell süllyednie, hogy aztán késztetést erezzen arra, hogy valami úton-módon mégis a felszínen találja magát. (nfl, ÚT A TÜKÖR MÁSIK OLDALÁRA, részlet a színészregényemből, 45.-oldal.)
