VADON ÉLŐ ÁLLATOK (hogyan idomítsuk színészt vagy állatot). Minket, vadászokat – bár esetemben már indokolt a múlt idő – sok bírálat ér, hogy gyilkolunk. De akik bírálnak minket, elviszik a gyerekeiket állatkertbe. Pedig egy fogságban tartott állat sokkal többet szenved, mint az, amely kegyes halált hal. Nem is beszélve arról, amelyiket belökik a porondra bohóckodni. Mért nem is beszélve! Beszéljünk csak erről. Mert a cirkuszi állat nagyon hasonló sorsot visel, mint a színházi színész. Az idomár pedig a rendező. Figyeld meg, hogyan jön be az idomár, ostorát csattogtatva, hogy az „állatok királyának” tartott oroszlán bojtos farkát is behúzza (ahogy a királydrámák hőse, ha a rendező beül a sötétbe, és rekedten felszól, hogy „Tessék!”) Az oroszlán tűzkarikát ugrik, mert az Alfa ostort csattogtatva ezt parancsolja neki (ahogy a színházi Alfa üres instrukciót csattogtat a Béta színésznek). Az idomár jól vigyáz a tekintélyére, hogy Alfa maradhasson, és hogy bedughassa akár fejét az oroszlán szájába (de ha a Béta színész nem tudja a szöveget, az Alfa rendező leharapja a fejét). Az ellenséges és agresszív viselkedés az állatok közt többnyire a társadalmi bizonytalanság kifejeződése. Az idomárral szemben lévő állatnak tudnia kell, hogy a helye, domináns-e vagy alárendelt (az ÁLLATOT helyettesítsd a megfelelőjével). A rang határozza meg, az állat kivel társulhat, és hogyan. Míg nem ismeri biztosan a rangját a társulatban, az ÁLLAT elviselhetetlen zűrzavarban él. Egy zoológiai könyvben olvastam, szó szerint idézem: „Ha két élőlény találkozik, azt, amelyik képes megfélemlíteni a másikat, elismerik mint társadalmilag feljebb állót, így hát a társadalmi meghatározottság nem mindig függ a képességektől, elegendő a megfelelő agresszió.” A cirkuszi idomár uralma pszichológiai. Az erőszakossága, ostorának csattanásai, kétséggel és félelemmel tölti el az ÁLLATOT, és mindez világossá teszi számára, hogy hol a helye; lekushad, és készül, hogy a következő ostorcsattanásra átugorja a tűzkarikát. Nem törődik azzal, hogy a TŰZBEN LEÉGHET, vagyis eléghet, meggyulladhat a sörénye, ő folytatja a mutatványt. Az idomár pedig ilyenkor elégedett, hogy jól beidomította ezt az állatot. Hoppláá! (ugye ismered a feladatot?)
Immár kilépve az eddigi analógiás rohamból: A vadon állatainak élete csupa kényszerűség egy engesztelhetetlen társadalmi hierarchiában, olyan környezetben, amelyben a félelemérzet nagy, az élelemkészlet kicsi. Ahol a területet állandóan védelmezni kell, megjelölni szagnyomokkal, elüldözni a betolakodókat. Mit jelent a szabadság a vadonban. Elméletben – de csak elméletben, és nem a valóságban – egy állat foghatja magát, és elmehet máshova, fajtársaira fittyet hányva. De a valóságban ez másként van, leszámítva azt, amikor az anyaállat elüldözi maga mellől a kölykét, mert már terhére van, vagy, mert már jön a következő nemzedék. Az embert például családi kötelékek béklyózzák. Nem nagyon tudunk példát – talán Tolsztojt és engem leszámítva (ne röhögj, komolyan mondom!) – hogy egy ember, abban a ruhában, amiben van, üres zsebbel kisétál a saját megszokott életéből (olvasd el Tolsztoj életrajzát- - - vagy majd az enyémet). Nehezen veszi rá magát az ember, a legbátrabb sem, hogy vándoroljon egyik helyről a másikra, hogy mindenütt idegen legyen és senkinek nem elkötelezettje. Akkor miért tenne ilyent egy állat, mely valójában sokkal „konzervatívabb”, mint az ember. Mondhatnák azt is, hogy reakciós. Az állatot a legkisebb változás is felzaklatja. Azt akarja, hogy minden úgy legyen, ahogy évek óta megszokta, nulla vártalan meglepetés, semmi kiszámíthatatlanság. Mert az állat nem tudja, hogy ő SZABAD, tehát nem is tud élni vele. Az erdőn a vad évekig ugyanahhoz a váltóhoz vagy csapához ragaszkodik, hacsak nem téríti el valami kényszerűség: ezeket nevezi a vadász kényszerváltónak. De az állatkerti vad is ugyanazokat a köröket járja megállás nélkül a rácsok mellett, napokig, hetekig, életekig.
Szabadnak lenni emberi dolog. Ugyanakkor hülyeség antropomorfizálni az állatokat, még ha némelyikük emberi tulajdonságokkal is bír. A majmok majdnem olyan tolvajok, mint az ember. Az antilop az nem lop, de lop az Anti. Az antilop kecsessége vetekszik Lea lányom balett mozdulataival. Engem már gyerekkoromban Szamárnak hívtak a játszótársaim, valószínűleg a csökönyösségem miatt, hiszen akkor még nem lehetett tudni, hogy felnőtt koromban mekkora lesz a nemi szervem, se azt, hogy buja leszek-e, s azt még kevésbé, hogy ennek ellenére soha nem játszom el Zuboly szerepét a Szentivánéjiben, csak a Thisbét. Az állatkertben sokszor szemeztem a nagyragadozókkal. Ott állt vagy ült előttem a rács túlsó oldalán (talán azt gondolva, hogy én vagyok bent, ő meg kint a szabadban, mert a rács csak nézőpont kérdése), és keményen a szemébe néztem a vadnak. A leopárdok – leginkább velük játszottam ezt – egy darabig bírták csak a tekintetemet, lekuporodtak, s csak lassan söprő farkuk jelezte a feszültségüket. Némelyikük aztán a rácsnak rontott, vagy elkullogott olyan sunyin, mintha azt mondta volna: győztél, öreg.
A Nimród 1995-os egyik számában, és a ’97-ben megjelent Vadregény című könyvem első kiadásában megírtam egy gyerekkori történetet, amikor a hullámos papapájom ketrecének ajtaját egyik etetéskor nyitva felejtettem, és a madár kiszabadult. De másnap visszajött és bement a kalickába. Mert ott talált élelmet, biztonságot. Annak idején persze ezt egy metaforának szántam, utalva a 94-es választásokra, amikor a lakosság visszaszavazta (volna) magát a „ketrecbe”, mert a szabadság munkanélküliséggel és a szociális biztonság hiányával járt.
Holnap reggel 9-kor folyatom, s az EMBERI VADSÁGRÓL írok. nfl
