(36. oldal) – Ööö, izé vagyok. Láttam a hirdetést.
– Csak holnapra van időpont. És csak este. Ide gyere a (egy Duna-parti címet mondott).
– Lehetne este kilenckor?
– A tűzijáték alatt? Tüzes legény vagy. Sokfélét láttam, de aki erre gerj- - -
– Akkor szeretném. A tűzijáték alatt.
– Jó, gyere, megnyomod a hármas kapucsengőt, beengedlek, feljössz a harmadikra. Ott balra a harmadik ajtó.
– És még valami.
– No?
– Legyél meztelenül. Úgy várj.
Mintha kuncogást hallott volna az utcai telefon kagylójából.
– Jó. De ötezerrel hosszabb lesz.
– Nem számít.
(39. oldal) Minden új nap egyeseknek az első, másoknak az utolsó napja, de legtöbb embernek csak egy nappal több. Őneki ez a nap, mely most vörösen kelt (mivel nincsen semmi alapja, hogy erre lehessen gondolni), nem lesz az utolsó napja, de nem lesz egyszerűen egy nappal több sem számára. Ez fontos nap lesz. Úgy kelt fel, mint egy újabb első nap, egy újabb kezdet lehetősége. A Szentjobb körmenet még csak most indult el.
Aztán este lett, robbantak a petárdák, az égről hömpölygött a fény, lent kibomlott, mint a vízesés. Ő megnyomta a kapucsengőt, a berregés hangját elnyomták a tűzijáték robbanásai. Bement.
A következő robbanás nagyobb volt a korábbiaknál, és aki hallotta, nem tudta, az égről jön-e a hang, vagy valamelyik házból.
(Az elmúlt héten SZEMELVÉNYEKET posztoltam a Lúdbőr című pszihothrilleremből. Egy 300 oldalas regény első 40 oldaláról választottam ki kábé 10 oldalt. A leíró - ,és gondolati részeket kihagytam, csak az „akciós” részeket vettem ki belőle. Ezt az alacsony presztízsű műfajt igyekeztem mélyen, és egyéni látásmódban megragadni. Röviden a téma: A három főhős élete párhuzamosan fut, és csak a végén találkoznak, miközben évekig keresték egymást, vagy éppen menekültek egymástól. A három, végül egy pontban találkozó életvonal valójában három hullámvonal, melyek hol messze vannak egymástól, hol már-már összeérnek. Más szóval, ennek a három embernek az életében előzőleg legalább tíz olyan alkalom adódott, amikor – egymás számára idegenül –, kis híján találkoztak. A regényem szerkesztése ilyen formán kicsit hasonlít egy háromoldalú Rubik-kockára: a „játék” végén áll össze minden szín.
Pszichoanalitikus eszközökkel próbáltam feltárni egy frusztrált fiatal művész indítékait: miként jut el a gátlásos fiú, a kitaszítottságnak addig az érzéspontjáig, hogy sorozatgyilkos legyen. Az efféle lelki torzulások, ahogy minden más esetben, úgy az ő estében is, a gyerekkorban gyökereztek. Az elfojtások, a rettegés a női nemtől, a pókoktól- - - És amikor hosszú évekig tartó vájkálás után végre felszínre kerül valami a gyerekkorból: hogy mindez a szörnyűség azért történt, mert pl. a rajztanár a vonalzóval rácsapott a bal kezére, hogy a „szebbik kezével” rajzoljon, és attól kezdve a rajzai szörnyetegekké váltak, miként később ő maga is. Aztán van az ellenpólus, aki ennek a figurának jellembéli negatívja. A művész a dombormű; a nyomozó – annak negatív lenyomata. Egymásba illenek, és teljesen lefedik egymást. És a harmadik oldal, aki mindezt megírja.
A többit elolvashatod, majd ha könyv lesz belőle.)
