(12. oldal) A MESTER nem nézett ki öregnek, pedig már elmúlt hetven. Bár nem mutatta, valójában büszke volt az Ő Goda elleni kirohanására. Halkan beszélt hozzá, bizalmas, bensőséges hangon próbált befurakodni oda, az Ő szorosan elzárt belső világába. Azzal kezdte, hogy elmondta neki, mennyire tiszteli az Ő titokzatos, már-már misztikus zárkózottságát, ami azokból a kirekesztettekből árad, akiknek súlyos mondanivalójuk van a világ felé, de még nem találták meg ehhez a megfelelő formát, de- - - Elfelejtette, mihez szolgált volna bevezetőül a “de”. Átfogalmazta magában a mondatot.
– Mindazonáltal (ami ugye az ünneplőbe öltöztetett “de”) tudni kell kezelni a szenvedélyt. Neked, fiam, nem lesz könnyű élteted a pályán, mert már elsőben is kiütközött a provokatív egyéniséged, a merész, gőgös, és igen gazdag érzésvilágod. Jobban jár az, aki a középszerűség selyemburkába születik. De te tehetséggel voltál megverve, ezt láttam első naptól kezdve. Éreztem képeiden az álmatlan éjszakákat. A félig önkívületben, lüktető szívvel készülő műveid sikoltottak- - - (Leveszi a tekintetét Őróla, a saját, tövig lerágott körmeit nézegeti.) De vigyázz, veszedelmes is a fiatalságnak ez a szenvedélye. Jobb néha visszafogni. Nem megalkudni, csak visszább fogni. Keresd meg magadban azt, amit csak te tudsz adni a világnak. És keresd meg azt a témát, amivel ezt ki tudod fejezni. Megvallom, mindig irigyeltem a fiatalos hevességedet, mert abban úgy villog az őszinteség, mint kés a sötétben. Irigylem a fájdalmaidat is, mert te ködből és fájdalomból alkotsz. Én már egy öreg fütykös vagyok, megtettem a magam útját. Egy ember vagyok, akiben már csak arra van tehetség, hogy felismerje a tehetséget. De neked életet szánt az Isten. Ha ilyen maradsz, talán megmented magad a középszerűségtől, de merő szenvedés lesz az élteted. Ha nem a könnyen nyerhető sikert választod, és vállalod a szenvedést is, akkor talán egyszer eljutsz valami nagy nyugalomba. Merj felrúgni mindent, mint Gauguen, MERJ ELMENNI A SAJÁT SZIGETEDRE.
– Majd elmegyek, Mester.
(Ez a rész megjelent a tavaly júniusi Élet és Irodalomban.)
(14. oldal) Miután felkelt, dolgozni kezdett. Meg akarta festeni a Verekedők munkacímű képet, de nem találta hozzá a megfelelő vad színeket, kikevert sok vörös árnyalatot, nem jó! Letépte a vásznat, letette a padlóra, megpróbálta a talpával felvinni a színeket, taposta, taposta, taposta. Bezárta a lakást. A lift előtt ott állt egy szomszéd (képzeljünk ide egy ellenszenves szomszédarcot), beszálltak a liftbe, Ő érezte, hogy kiveri a víz, szétreped a feje, és ráadásul a szomszéd is őt nézi.
– Látom, engem néz. Mit néz?
– Tessék?
– AZT MONDTAM, LÁTOM, ENGEM NÉZ!
– Tessé-k? Mit kiabálsz? A lift padlóját néztem.
– Mondja meg nyugodtan, ha engem nézett, mit alakoskodik, a picsába, ezzel a hülye lila nyakkendővel. Kössön inkább kötelet a nyakába.
A szomszéd a leállító gomb felé kapott, fojtottan mondta: – Kiszállok, te bolond vagy, félek veled.
A földszinten magállt a lift, a szomszéd kicsapta az ajtót, kiszállt, valamit motyogva elment. Ő utána kiabált: – Teljesen normális vagyok, semmi bajom, érti? Úgy nézek ki, mint bárki, és senki sem adott okot, hogy bárki is legeltesse rajtam a szemét, megértette! A szentségit, maga szemét!
Kimet az utcára, szembe lőtte a fény. Elment a művészellátóba, reklamált, hogy a múltkor nem jó minőségű festéket adtak. Az eladó magyarázkodott, Ő tüzelte a hangulatot, beleélte magát, átélte a veszekedést, még a szívverése is felgyorsult. Hazaszaladt, s megfestette a Verekedők munkacímű képet, azzal az indulattal, amit a boltban szándékosan idézet elő magában. A lámpát a vászonra irányította, megragadta a festékkenő lapátot, és beledöfte az egyik vitázó figura szemébe. Fél kézzel megragadta a vászonkeretet, szorította, szorította, a másik kezével vitte fel a színeket, az agresszív vöröset, az ultramarinkéket. Ettől még inkább begerjedt, a festéktől ragacsos kezére nézett: vörös volt a marka. Belerúgott az állványba, elveszítette az egyensúlyát, elesett, elhányta magát, sírni kezdett. nfl L Ú D B Ő R
