L Ú D B Ő R. Ez a címe a tegnap befejezett regényemnek, amit magam a legjobban komponált művemnek tartom. Az architektúrája két korábbi kisregényem összegyúrásával, a két thriller-pillér áthidalásával nyerte el végső formáját. A két korábbi kisregényem, a VÖRÖS NAP és a THRILLER kezdetben úgy hasonlított egymásra, mint az ikrek. Aztán ahogy félévente újra elővettem s dolgoztam rajtuk, észrevettem, hogy a két történek erősen közelít egymáshoz, hogy végül úgy olvadjanak össze, mint a húslevesen a zsírfoltok. Akkor volt különösen szükségem a folytatás, akaraterejére, amikor két másik regényem kéziratát már a harmadik kiadó nem vette meg, mégpedig úgy, hogy nem is vették tudomásul a létezésemet (értem ezen, hogy nem válaszoltak a kinyomtatott küldeményemre). Akkor könnyen legyintene az ember, és abbahagyja az írást. De én Oroszlán tanár úrtól azt tanultam, hogy ha lesel a lóról, rögtön vissza kell ülni rá, úgyhogy én már másnap folytattam az írást. A szélsőséges fanatizmus nem sok mindenre jó, de erre igen. Még mindi jobb, mintha kiadókat robbantgattam volna, amihez egyébként késztetést éreztem a személyem semmibevétele okából (az előbbi mondat olvasásakor számítok a humorérzékedre). És itt elérkeztünk a mai jegyzetem témájához, a LÚDBŐR című pszichothrilleremhez. Mert ez a regényem ilyen indulatokról szól. Ahogy tegnap egyben elolvastam a regényt, be kellett vallanom magamnak, hogy a bűnnel szemben érzett ellenszenvem távolról sem volt olyan erős, mint a kíváncsiság, hogy megfejtsem a bűnös cselekedetek okait. Hamar rájöttem, hogy a bűnös ember ritkán bánja meg bűnét, mert működnek benne azok az önfelmentő technikák, melyek megerősítik abban a felfogásában, hogy a bűne nem is bűn igazában, hanem lázadás a rosszul működő világgal szemben. A bűnös ember közvetlen környezete – miközben nem kevésbé bűnös – kirekeszti magából a bűnét vállaló bűnöst; diadalmasan és érzéketlenül teszi ezt, de legalábbis a bűnös iránti teljes közömbösséggel, miközben ő sem mentes ugyanazoktól vagy hasonló bűnöktől, de mivel tudja magáról, hogy nem lop éttermi kanalat, vitathatatlanul a legbecsületesebb embernek tartja magát. Éppen ezért a bűnös ettől kezdve nem érzi magát a közösség tagjának, s mivel kiközösítették, magányosan él. Ha pedig mégis visszatér a társadalomba, gyakran olyan gyűlölettel van tele, hogy ölni is tudna. Ezekből lesznek/lehetnek a sorozatgyilkosok.
Az általam teremtett sorozatgyilkos – nem bűnöző. Hermann Broch-ra hivatkoznék, aki AZ ALVAJÁRÓK-ban a bűnözőt a lázadóval hasonlítja össze: „Mi a bűnöző? Egy konzervatív ember, aki számol a társadalmi renddel, abban akar berendelkezni, és bűntetteit foglalkozásnak tekinti, amelynek révén polgár lesz, olyan polgár, mint mindenki más. A lázadó viszont harcol a fennálló rend ellen.” De hivatkozhatnék a másik „mesteremre”, Kunderára, akitől megtudtam, hogy Haseket ugyanúgy semmibe vette korának irodalmi értelmisége, ahogy engem: „Hasek, a csavargó-író, kalandor-író, lenézte az irodalmi közeget, ahogyan az is lenézte őt, de a Svejk ettől függetlenül hamarosan népszerű lett az egész világon”(A FÜGGÖNY című esszékötete, 73.-oldal)
Az én regénybéli gyilkosom nem bűnöző. Írás közben a jellemének logikus felépítése olyan gyönyörűséggel töltött el, hogy az már nyílt provokáció volt a törvénnyel szemben. A kitalált gyilkos figurájában a magam mélyen gyökerező lényege került felszínre, ami csak az írással szabadult ki az ösztönök sírkamrájából. Mikor a gyilkos figurámat húsból és vérből megteremtettem, tulajdonképpen saját elfojtott énemet vetítettem a papírra (laptopra), amely más módon nem juthatott kifejezésre. És ez kielégülést és megkönnyebbülést jelentett számomra. És örömöt, hogy egy népszerű, de alacsony presztízsű műfajt sikerült elmélyítenem, egyénítenem, és művészi szinten megírnom. Bizton tudom, hogy egy minőségében megerősödött műfaj újrateremtője vagyok, tehát csak rajtam áll, hogy művemnek miféle törvényeket szabok. És ahogy eddig is, eleve védekezek minden norma ellen, minden kitaposott utat kerülök, amire rá akarják kényszeríteni az alkotó írókat az értelmiségi megmondók, akik az irodalom teológusainak képzelik magukat, miközben csak a művészet könyökvédős hivatalnokai. A LÚDBŐR megírása közben nem érdekeltek azok a banalitások, amitől olyan hétköznapiak tudnak lenni a kortárs regények. A hőseim fejébe titkos mikrofonokat, gondolatrögzítőket helyeztem, miközben kívülről néztem a cselekedeteiket, de a pszichéjük minden rezdülését is rögzítettem. Ezeken a „lehallgató eszközökön” keresztül, még a gyilkosom szapora szívveréséről is tudtam. Szakítottam a vadászregényeimben alkalmazott módszerrel, mert untatnak a tájleírások, és nem időzöm el a szereplőim külsejénél sem, mert tökéletesen mindegy, hogy a főszereplőm milyen ruhát vett fel aznap. És így az egész elbeszélésmód vidáman lebeg a véres események fölött. Mint regényírónak, nem az a becsvágyam, hogy jobban írjak, mint az elismert nagyok, hanem hogy meglássam azt, amit ők nem láttak, vagy nem tartották érdemesnek észrevenni. Többszöri átírás után tegnap fejeztem be az utómunkálatokat, úgyhogy, kiadók készüljetek!, hamarosan ismét offenzívát indítok. Tudom, oly magasra onanizáltátok fel magatok az intellektuális elefántcsont-tornyotokba, hogy nem is válaszoltok a kinyomtatva elküldött kéziratomra – bár az Európa kiadó (de ki bérli ki?)éppen tegnap írt egy rövid e-mailt, hogy csak külföldi fordítást adnak ki, kortárs szerzőt nem. Visszaírtam nekik, hogy nem is hallottam, hogy meghalt a Háy meg az Egressy Zoli. Merthogy őket ezek adták ki, pedig ők erősen kortársak. Tehát úgy hazudnak, mintha könyvből olvasnák. De legalább mért nem az enyémből! Amikor angolul siker lesz, akkor majd megveszik a jogot, és lefordíttatják. Mert ebben a lábvízlangyos Magyarhonban csak külföldön/ről lehet előre jutni. Nem baj, írok és támadok, amíg csak mozogni tudok. A megszállottság nem sok mindenre jó, de erre igen. Hogy soha ne adjam fel. nfl HÉTFŐTŐL KEZDVE, A JÖVŐ HÉT MINDEN NAPJÁN (csütörtök kivételével) EGY-EGY RÖVID RÉSZLETET POSZTOLOK („KÓSTOLTATOK”) A lúdbőr CÍMŰ PSZICHOTHRILLREMBŐL. A RÉSZEK KEREK EGÉSZEK LESZNEK, DE NEM FOLYTATÁSAI AZ ELŐZŐ NAPI RÉSZLETNEK; feltüntetem majd az oldalszámokat.
