L Á N Y A I N K. Nem csak a sajátjaimat, néhány, hozzám közel állót is megemlítek. Fiúkat nem, mert ma nincs kedvem a nemek egyenjogúságról hazudnom, hiszen mindenki tudja, hogy a lányok fontosabbak. Úgy szeretnék például szülni, de erre csak ők képesek. Nekem kárpótlásul ott van, hogy világra segítek egy-egy jegyzetet, nem beszélve a halmozódó kiadatlan regényeimről. A nagyobbik lányomról írhatnék néhány szentimentális mondatot, de nem fogok, mert utálom az érzelgősséget. Nem írom meg, hogy az anyjával (az első feleségemet tegnap említettem), amikor válásra kerültünk, a kislányunk odajött közénk, megfogta a kezemet és rátette az anyja kezére. De én elvettem a kezem, mert tudtam, hogy annak a házasságnak vége, s nem akartam hamis illúziókban ringatni a lányomat. Most ugrok 15 évet. Amikor először döntöttem el, hogy abbahagyom a színészetet, mert nem vagyok csapatjátékos (Vonnegut is így vall magáról az egyik könyvében), és a magánykeresésemhez jobban megfelel az írói lét, és amikor a színészregényem első változatának végéhez értem, melyben az állt, hogy az alteregóm abbahagyja a színészetet, azon a napon esemest kaptam a lányomtól: APU, FELVETTEK A SZÍNIRE, BOCS H NEM SZÓLTAM, DE FÉLTEM, H LECSESZEL ÉRTE. És akkor aznap úgy fejeztem be a regény első változatát, hogy az alteregóm abbahagyja- - - a lánya viszont ugyanazon a napon elkezdi a színészi pályát. És amikor a lányom – nem az én nyomásomra, de helyeslésemre – mégis civil pályára tért, akkor ehhez a fordulathoz igazítottam a regény végleges befejezését is.
A kisebbik lányomról már sokat írtam, most csak annyit korrigálnék a Joshi Barat műsorban elhangzottakhoz, miszerint „elhidegültünk egymástól”, hogy én nem, csak ő, de bizonyára én tehetek róla. Nekem ők ketten, a két lányom a legfontosabbak.
Megemlítem Vali lányát is, az ő első házasságából, ő is az élet hőse, még ha nem is kérte ezt a diadalt az élettől. Egy halálos betegségből, valójában a túlvilágról tért vissza az életbe, úgy szervvel a testében, és így is sikerrel lett a ljubjanai Színművészeti Egyetem tanára.
A nagyobbik lányom bakfis korában amatőr manöken volt, és egyik kanizsai fellépésen, melyen a divatbemutató mellett diáklányok is énekeltek, megérintette a zenész fülemet egy szintén bakfis lány énekhangja. Kérdeztem utána a lányomat: hogy hívják azt a jó hangú csajt? Mire a lányom: valami Dér Heninek hívják, és állítólag csantavéri. És kiderült, hogy az öcsém lányának iskolatársa ez a lány, aki ma a pop szakma egyik legjobbja- - - de az öcsém lánya is legjobb lett a maga területén. Aztán pár évvel ez után, egy másik vajdasági lány robbant be a köztudatba: Rúzsa Magdi. Annak idején, ha ritkán is, de írogattam az Évszakok női magazinba (most meglepődtél, mi?) és azt a feladatot kaptam a főszerktől, hogy csináljak mélyinterjút a Magdival. Tudtam, hogy Kishegyes faluból jött, megszereztem az anyja mobilszámát, felhívtam. A bemutatkozásom után rövid csend, majd: „Mondja még egyszer a nevét!” Mondtam még egyszer. Mire felvisít az anyuka a vonal másik feléről: „Nomááád, tényleg te vagy?! Nem emlékszel rám, én vagyok a Maca, együtt jártunk a Merőgazdaságira.” Nos, végül az interjú valami okból nem készült le, de a magyar rock-szakma nagyasszonyának anyját később meglátogattam Kishegyesen.
Végül: egy régvolt barátomnak 1978-ban lánya született, és én úgy megörültem ennek, hogy a magasba dobtam a vadászkalapomat, ami fennakadt a színház esőcsatornáján. Létráról tudtam csak leszedni. nfl
