GYŰLÖLET ÉS FLOW. Valójában egymás ellen forduló, és egymást kizáró érzések. Veszem előbb az elsőt. Nem kell megijedni ettől a szótól, van abban jó is, majd mindjárt kifejtem. Nyilván nem arra gondolok, hogy bármelyik népcsoportot, kisebbséget, és legkevésbé az EGYES embert kellene gyűlölni, persze szeretnivalót is csak az önmaguknak is hazudó filantrópok akarnak belelátni. A szerdai jegyzetem témájához kapcsolódnék: M. Nagy könyvében van egy megrendítő rész, amikor elmeséli a híres moszkvai színésznő történetét, akinek férjét és családját deportálják, őt kirúgják a színházból, és amikor éhen hal, üresen találják a lakását, mert a barátai még a bútorait is ellopták. (Íme, az ember, mondom én, ismerve ezt minden oldalról, hiszen a miskolci némely volt barátom, amikor távol voltam, kifosztotta a vadászházikómat.) Aztán M. Nagy három oldalon sorolja százával azoknak a nagy orosz íróknak nevét, akiket az ottani/mindenkori hatalom kivégeztetett/száműzött. Mert kifejtették, megírták, hogy mennyire gyűlölik azt a világot, amiben élnek. És azt a gondolatot is ugyanebből a könyvből idézem, hogy „csak a boldogtalanságból, és nagy szenvedésből születhet igazi művészet” (és itt már szembe is fordultunk a flow-val). Mert aki elégedett azzal a világgal, amelyben él, és semmi ellen nem lázad, az a boldog ember ne a művészet területén orvvadásszon. Ezek az elsimonok a hatalom tányérját nyalják (hogy eufémizmussal éljek), és utána dicsőítő verset írnak a „cár atyuskához”, kapnak érte díjakat, „dácsákat”, s megöregednek abban a hazug tudatban, hogy tettek valamit. Az árok partján alvó és züllöttségére ráébredő iszákos könnyebben megtalálja az üdvözülés útját, mint az, aki meg van győződve róla, hogy ha a hatalomhoz dörgölődzik, és betartja a polgári szabályokat, már jó alkotói úton jár. De aki gyűlöli a fennálló hatalmi rendszert – mindig az adottat, mert amióta a világ fennáll, nem volt még bűntelen hatalom – annak nem puhulnak el az ösztönei, mert a kínok közt szerzett nemes gyűlölet állandó mozgásban tartja a szellemet, nem hagyja elaludni a lángot, értem ezen az érzelmi/értelmi tüzet. Petőfi azt írja: „Akasszátok fel a királyokat!” József Attila: „Ha kell, embert is ölök”; Vonnegut arról értekezik az interjúkötetében, hogy „Bill Gates-t agyon kéne lőni”, és én is mondtam egyszer ugyanezt egy miniszterelnökről. Persze négyünk közül csak J. A.-nak, és nekem lett ebből bajunk, köszönhetően horgerantalnak, és esetemben alföldinek és halasinak: két színházból rúgtak ki egyszerre, a saját akasszátok-fel-a-királyokat mondatom miatt. De Petőfi sem szó szerint gondolta azt, hogy elő a kötéllel- - - bár a „köteles beszéd”-et is forgatták már ki a nem túl régi múltban. Vonnegut-tal nem akartunk fegyvert ragadni, pedig nekem volt még akkor három is belőle (nem tudom, V. kolléga hogy állt ezzel). Ez csak egy indulatszó, aminek kimondása vagy leírása után valamivel könnyebb elviselni a létezést, és jön valamiféle elégedettség (ez viszont rokon a flow-val- - - míg a következő mondatom ismét szembe fordul vele): És a boldogtalanságunkat ápolni kell, mint egy nemes virágot, mert a boldogtalanság előfeltétele az alkotói munkának. És akiben nincs meg a kínok közte szerzett hatalomgyűlölet, az olyan festő, akinek palettáján csak a nyugalmas kék színek vannak, de nem használja a haragos vöröset, és hírből sem ismeri az ökölbe szorított kéz elfehéredését.
Csíkszentmihályi professzor flow-elméletével ha minden ponton egyet értenék, akkor tulajdonképpen ki kéne törölnöm a mai jegyzetem egész első bekezdését. De nem törlöm ki, lássátok feleim szümtükkel, mi járt a fejemben, ma, hajnali merengésemben (nem félreérteni!; hajnali MERENGÉS). A flow-érzésem egész a közelmúltig csak vadászat közben volt. Mert a színészetemben (önvallomás be a bal 1-en) ez soha nem jött meg; kábé harminc éves koromban tudomásul vettem, hogy a jó színész hírébe keveredtem, és attól kezdve – bár minden szerepben maximálisan beletettem magam; tudásom, tehetségem és szorgalmam – de tulajdonképpen csak vártam, hogy mikor „fedeznek fel”, és nem akartam minden nap jobb lenni a szakmámban annál, amilyen előző nap voltam. Aztán már nem is vártam semmit, csak csináltam. Márpedig a rutin, az ujjá születés és fejlődés egyik legnagyobb ellensége. Szinte ugyanebben a korszakomban kezdtem el írni, előbb cikkeket a legismertebb vadászújságnak, melynek harminc évig külsőse voltam, s épp tegnap szakítottam velük. Aztán a vadászkönyveket. Az utolsó négy évemben pedig, amikor meg akartam jelenni a kortárs magyar irodalomban, akkor viszont minden reggel ötkor úgy ültem le a gép elé (mint fent említettem, ma is), hogy jobb akarok lenni, mint tegnap voltam; ma jobbat akarok írni, mint eddig bármikor, vagy mint bárki eddig, hiszen az én történetembe a saját múltam és tudattalanom van becsatornázva, tehát eredendően különbözni fogok mindenkitől. És amikor ez olykor sikerült, akkor jött meg, ott belül a FLOW. nfl
