A SZÍNÉSZ NYUGDÍJKORHATÁRA az az idő, amikor már elég tudást és tapasztalatot szerzett színpadon ahhoz, hogy elveszítse a munkáját, szerződését, társulatát. Úgy is mondhatnánk, túl sokat tud, és ezt elirigylik a rendezők, hiszen ők a bábokat szeretik: a kézből evő és kézen mozgatható kezes bábembereket, akiknek a seggébe dughatják a kezüket, felemelhetik a paraván fölé, és azt mondhatják és játszatják velük, amit akarnak. De az idősebb színész már erre nehezen kapható, túlságosan szuverén, ezért inkább megszabadulnak tőle. Úgy gondolják a színházak kontraszelektív dögkeselyűi, hogy a díjak osztásánál velük szemben előnybe kerül az idős színész, és elszívhatja a lehetőséget a fiatal, de ambiciózus rendezőtől, igazgatótól, akik pedig azért léptek be az éppen uralkodó pártba, hogy ily módon színezzék a tehetségük fehér foltjait. Narancssárgára, vörösre - - - tök mindegy, csak hatalmi legyen, mert az mindig segíti a (hím)tagjait. Ha kontraszelekciót mondtam, ide kívánkozik – bár nem az életkor témáját érinti –, hogy a slanger azért rúgta ki annak idején zseniális Bertókot, mert a középszer mindig nehezen viseli el maga mellett a tehetséget, pláne, ha többet iszik, mint ő- - - ebben az állításomban csak az a valótlanság, hogy slanger ivott többet, de Bertók bírta kevésbé a szesz. És aztán, még szintén zárójelben teszem hozzá, hogy a múltban a moszkovita majortamás az éhhalálba üldözte Németh Antalt, a Nemzeti Színház hajdani, újító igazgatóját, mert féltékeny volt a zsenijére. És Németh még mindig jobban járt, mint szegény Földes, a győri rendező, akit ugyanebből az okból végeztetett ki G., az ottani zsigerzabáló, Ötvenhat után. Ezek a dögkeselyűk most/majd együtt lakmároznak áldozataik túlvilági hulláján. Zárójel bezárva.
A madárszínház keselyűi így nyugdíjazták, ereje teljében pl. Besenyeit. Az idősödő színészektől azért igyekeznek megszabadulni a fiatal vezetők, mert esetleg a társulatban túl nagy befolyást szereznek a felhalmozódott tapasztalatuk által, és a következő igazgatóválasztáskor még arra vetemedhetnek, hogy pályázatot írjanak. De nem ír az öreg színész semmit, pláne nem pályázatot (legfeljebb élcelődő jegyzeteket, miként rosszmagam). Csak eljátssza élete utolsó szerepét a színpadon – mily beszédes szerző és cím: Shakespeare, Vihar – és az utolsó szerepének utolsó előadásán, az utolsó jelentben elmondja Prospero záró mondatát: „Ha vártok bocsánatot, nekem is megbocsássatok.” És öreg színész eltöri a varázspálcát, s levonul a színpadról. Utána a társulat alkalmi ünnepséget tart a büfében, és még talán a szakszervezet is meg akarja ajándékozni az öreg színészt egy csokor virággal, de a színész ekkor már civilbe átöltözve várja kint a megállóban a villamost.
Ha pedig mindezek a korral járó problémák az idősödő színésznőt érik el- - - Nem könnyű a színésznőnek, akinek a kor kikezdte a testét, olyan színházban dolgozni, ahol minden szezonban egyre fiatalabb, szexibb és pofátlanabb kis kurvák landoltak. Az élemedett, és pályát elhagyó színésznőnek is tartanak egy kis búcsúünnepséget a színpadon, mosolyok muzsikálnak hamis dalt, miközben mindenki csak egy dologra gondol, bár nem mondja ki senki: ki veszi át tőle az anyaszínésznői szerepkört. nfl
