A RANGŐR – így hívom a rangjukkal túlzottan hivalkodó rendőröket – ott állt a sorszámkiosztó automata mellett, egyenruhája fölött a sárga biztonsági mellényben. Anélkül is látható lett volna, hogy rendőr, de így aztán tutira látszott: bambán meredt maga el (Régi vicc: „Maga rendőr? Nem, csak elbambultam.”) Mióta a terror szezonját éljük, ott vannak mindenütt, egyébként – helyesen. És mióta ezen a helyen is bevezették a sorszámkiosztó automatát, először voltam itt a MÁV jegypénztárában. Tétován álltam, nem volt rajta semmiféle kiírás, nem tudtam, melyik gombot nyomjam meg, megszólítani a rendőrt pedig vonakodtam. Kamaszkorom óta a rendőrök már a puszta lététezésemet is provokációnak vélték, és úgy kaptak a gumibotjukhoz, mint Michael Jackson a farkához, s ha nem figyelt oda senki, akkor csak a hosszú hajam miatt két jól irányzott rúgást is posztoltak a veséimre, de ezzel csak azt érték el, hogy egész életemben hosszú hajat viseltem. Darabig ott toporogtam, végül mégis megkérdeztem a rendőrt, hogy melyik gombot kell megnyomni.
– Hova utazna? (a feltételes mód már baljóslatú)
– Szabadkára.
– Menjen a - - - (gondolkodik, én addig elképzelek olyan helyeket, ahova küldhet) menjen az alagsorba.
– Mért menjek?
– Mert ott van a belföldi jegypénztár.
– (Pillanatig hallgatok) De hát Szabadka nem belföld- - -
– Nem belföld?
– Nem. – És nyomaték kedvéért: – Nem, nem, soha- - - Vagyis, régen. De ha tud valami olyanról, amiről én nem- - - maga egy hivatalos SZERV. Esetleg visszafoglaltuk volna Szabadkát?
– Külföld?
– Igen, így valóban még pontosabb.
– (Már dereng neki) Annak a neve Szubotica?
– Igen, ez lenne a másik rossz hírem.
Tudja, én csak most kerültem ide.
– Honnan? 1920 májusából? – Mosollyal próbálom enyhíteni az évődős gúnyájába bújtatott gúnyt, miközben a rendőr értelmezni próbálja a mondatomat, de feladja.
– A nyócker kapitányságáról helyeztek át ide.
– És meg tudná mondani, hogy melyiket kell megnyomni, hogy kiadja a sorszámot, mert nincs ráírva.
– Megnyomjam magának? – Ezt szinte bocsánatkérően. Nem várja a választ, megnyomja. Kitolakodik egy papír. – Ó, bocsánat, ez nem az. – És a körmével akarja visszapöckölni. Nem megy. Ingerülten rám néz, én meg csak vártam, hogy mi lesz. Már lemondott arról, hogy visszapöckölje, inkább úgy kifelé, a körme hegyével piszkálgatja. Szép lassan kifelé abból a fucking automatából. A papírkosárba akarja dobni, mellé megy, nem hajol le, otthagyja.
– Elnézést. – Lágy, könyörgő tekintettel pillant rám, mint aki még nem biztos benne, hogy kap-e fegyelmit a főnökeitől. Nem tipikus rendőri nézése van, és életemben először kapom magam azon, hogy kezdek megkedvelni egy rendőrt. – Elnézést – mondja még egyszer.
– Semmi baj. Ez nem a maga napja.
Úgy suttogja, szinte gyengéden, mintha gyónna: – Hát nem. Pedig örültem, amikor áthelyeztek
Közben megtalálja a megfelelő gombot. Ekkor már szinte sajnáltam ezt a rendőrt. Nem az ő sara, hogy Szabadkát külföldre köpte a történelem, nfl
„Aki mindet elveszít/az mindent megtehet/ ha a pillanat a csengő/én épen csengetek.”Halott Pénz
