KEZDETT ELFONNYADNI A KAPCSOLATUNK. Persze tudom, a párkapcsolatokban kezdettől fogva jelen vannak olyan elemek, melyekről közös megegyezéssel hallgatnak, de majd egy idő után ezek a különbségek konfliktusokká, szakadékokká nyílnak. Köztünk is szép lassan megnőttek az ellentétek, suttyomban tágultak, végül már elérte az ágyat is, pedig ott korábban minden rendben volt. Néha láttam, hogy Friderika a telefonomat baszigálja, nézi az elküldött esemeseimet. És ennek örültem is meg nem is, mert egyrészt azt jelentette, hogy fontos neki a hűségem, de ezt is tudtam: hamarosan eljövend a korszak, amikor nem biztos, hogy ezt jónéven veszem. Amikor már ötödször kaptam rajta a telefonom stírőlésén (ez Friderika kifejezése), szelíden rászóltam, hogy ezt igazán abbahagyhatná. Ahogy múltak a napok, úgy lettem egyre türelmetlenebb, és erőteljesebben förmedtem rá. Friderika ilyenkor bűnbánóan, ugyanakkor kérdőn nézett vissza rám, mint aki egyáltalán nem tudja, mi kifogásom van az ellen, hogy ő nézegeti az esemeseimet. Egyszer aztán elszakadt a cérna, s arra ragadtattam magam, hogy sztentori hangon ráordítsak: “Tedd már le a kibaszott telefonomat, mert eltöröm a kezed?” Úgy tette le, olyan lassú mozdulattal, mint egy értékes műtárgyat. Belenéztem a sértettségében is hideg szemébe, és elnézést kértem tőle. De egy durva szó, ha már kikerült a világba, akkor már ott is marad végleg.
Valójában: már egyikünk sem volt szerelmes a másikba, csak megszokásból s hiúságból szívózunk egymással. De a házasságunk nem változott, lényegében semmi különbség nem mutatkozott, hiszen Friderika mindig is rideg volt velem, és henteshideg szemmel nézett rám. Kemény dolog ezt így kijelenteni, tudom, de néha jót tesz úgy kimondani egy dolgot, hogy az fájjon, különösen, ha az az igazság. nfl, ÚT A TÜKÖR MÁSIK OLADLÁRA (részlet)
