Riportok a kanadai vadonból

TEGNAP  A  PIACON  JÁRTAM. Halat is árultak, a halas kofáknak különös szaguk volt, ők vonzottak is, riasztottak is. Árúiktól tulajdonképpen idegenkedtem, különösen a halak szemétől. Valahányszor a piacon keresztülvágtam, hányingerem lett a halfelzabáló macskáktól, ugyanígy a hulladéktól, melyen legyek mászkáltak. Az egyik furgonból ládákat hajigáltak ki, de vigyázatlanok voltak, és a halak sikamlósan folytak szét a mocskos járdán. Szemük már merev volt, halott, olyanok voltak, mint a szemmeregető színészek. Vagy a színészek olyanok, mint a döglött halak, nem tudom, de maradjuk a halaknál: uszonyaikban mintha még lett volna élet, de ez bizonnyal csak látszat volt. A rakodómunkások és a halas kofa összekapkodták a szétcsúszott halakat, egy átlátszó, vízzel teli kis medencébe dobálták, és a halak fehér hasa látszott a habos lében. A halárus nő elégedetten támaszkodott egy oszlophoz, köténye régi és friss halvértől volt foltos. Később valószínűleg kibelezte a halakat, és a belsőséget a kóbor macskáknak dobta. Még a halhólyagokat is, ami pedig a régmúltban nagy érékű volt: azt használták a férfiak koton helyett. Az asztalokról érett túró szaga áradt, és arról eszembe jutott az újvidéki,  Jóska nevű, hentesből lett színészkolléga, aki a túrósasszonyokat dugta meg. Minden napra egy-egy túrós. Az asszonyok csak odaszóltak a szomszéd túrósasszonynak: Vigyáznál a túrómra, amíg félórára elmegyek? Mondom, ez a Jóska fiatalemberként piaci kofákat és túrósasszonyokat kefélt a húsboltjába, és az őstermelők végül már nem is törődtek az ősportékájukkal, csak ősi ösztönüktől hajtva várták, mikor mehetnek Jóskához. Jóska üzlete ott volt a piac sarkán. Színészként is üzemeltette a boltot: “Az embernek ebben a nehéz időkben két lábon kell állnia”. Buflifejű, nagy marha ember volt, mindig szívogatta a fogát, és fogpiszkálót billegtetett a nyelvén, és időnként fordított rajta. Csak úgy, a nyelvével, ja, amivel a pinát nyalta. Haja röviden és tüskésen meredt fel, mint az öszvér sörénye, meztelen nőt ábrázoló tetoválás bujkált domború mellkasának dús szőrzetében. Imádták az asszonyok. Ha bekopogott hozzá Zsuzsika, a kedvenc túrósasszony – így mesélte –, félretette a marhacombot és a csontozó kést, kezét megtörölte a kötényében, és miután Zsuzsika, röstelkedő-buja heherészéssel belépett a boltba, Jóska félig leeresztette mögötte a redőnyt. És mikor megfordult, Zsuzsika már ott állt letolt bundabugyiban a húsvágó tőke mellett. És a túrósasszony a bárdcsapásoktól irdalt tőkén szétterítette napfényt soselátott combjait, mely combok sápadtak voltak, mint a húsvéti sonka kövérje. És Jóska közelebb hajolt, és drótkeretes szemüvegén keresztül gyönyörködve nézegette az asszony “nyílt tulipánját, a sötét redők közti rózsaszín nyiladékot, mint őstermelő a százholdas kertjének  egyötlen virágát.” Ilyeneket mondott a Jóska, szögediesen őzve. Mert Jóskát a pina költővé tette. Azt is hozzátette, hogy amikor a húsvágó tőként nyalta a pinákat, előfordult, hogy közben derült ki: véres az anyag, de őt ez nem zavarta, vérrel dolgozott egész életében: “Hentös vagyok, nem operaénekös”. nfl