VENDÉGJÁTÉK UKRAJNÁBAN. Az is egy hibám, hogy sokszor csak legyintek, mondván, én megtettem, ami tőlem telt. Mert én szóltam időben, hogy ez így nem lesz jó, hisz tudtam, hogy ők nem tudják, vagyis inkább elfeledkeztek arról, hogy én nem úgy vagyok magyar, mint ők. Akkor már az egész nyíregyházi társulat a buszban ült, indulásra várva. És csak úgy, a biztonság kedvéért még egyszer megemlítettem az igazgatónak, hogy én még nem kaptam meg a magyar állampolgárságot, Ukrajna pedig ama ország állampolgárai felé, mely engem magáénak tud, nemrég bevezette a vízumkötelezettséget. Tudniillik aznap indultunk vendégjátékra a nemrég megszűnt Szovjetunió említett utódállamába. Úgy váljon valóra minden álmod, ahogy abban a korszakban szűntek meg vagy váltak szét egymás után az államok, némelyek háborúval, másikak békével. A Szigorúan ellenőrzött vonatokkal mentünk, úgy értem, a Hrabal darabbal, de amúgy, busszal, mint fentebb említettem. Nem csak a Szovjetunió, Jugoszlávia is nemrég szűnt meg, tehát: nem volt vízumom, de még hozzávaló ország sem. Patt helyzet. És akkor, mint deuszból a masina, eszembe jutott Bajszi, a kellékes. Hogy neki is hasonló bajsza van, amilyennel én akkortájt díszítettem az arcomat, csak az övé fölfelé pödörve, az enyém depressziósan lefelé konyulva. Bementem hozzá a kelléktárba, kérdeztem: Bajszi, van-e érvényes útleveled? Van. Ideadnád két napra? Tessék, éppen nálam van.
Merthogy úgy készült, hogy ő is jön, de aztán a helyettesét küldte maga helyett. Felfelé pödörtem a bajszom, mint egy hortobágyi csikós, aztán odaszóltam az igazgatónak, hogy mehetünk, van már útlevelem. Odafelé minden simán ment, a határ mindkét oldalán összeszedték az útleveleket, és lepecsételve visszahozták. Hanem visszafelé, a korábban vadul terjeszkedő, ám mostanra megkisebbedett hatalom képviselője nagyon alapos volt. Minden arcba egyenként belenézve, kétszer egyeztetve az útlevél fényképével, talán még meg is szagolva azt, közeledett az ülésünk felé, ahol Orosz Anna mellett ültem. Merthogy ez is a konspirációm része volt, majd mindjárt megtudod, miképpen. Már csak kétülésnyire volt a vámtiszt, s én megpróbáltam arcvonásaimat Bajszi fotójának szentképi nyugalmához igazítani. Hadd jegyezzem meg közben, a szkeptikusabb olvasóim kedvvért, hogy eközben én nem voltam szentképi nyugalomban, mert arra gondoltam, hogy lebukásom esetén statáriumos kivégzés, vagy szibériai beportálás közül választhatok (ami persze akkortájt már nem volt ama ország része, de képzeletemet még ezek a régi reflexek uralták). Ettől a gondolattól kegyes tompultság lett úrrá rajta, úgy láttam magam szenvtelenül, mint a jóllakott héja látja a szalmabálák közt megbúvó egeret. A hirtelenszőke vámos meg csak közeledett a csukaszürke zubbonyában, azzal az álszerény, de magabiztos járással, amely hozzátartozott egy nagyhatalomtól leszakadt ország helytartójához. És amikor már csak egy ülésnyire volt, megpillantotta Orosz Annát, aki akkortájt – nómen oszt vumen – egy orosz szépségversenyre is benevezhetett volna, az archetipikus orosz arcvonásaival. A vámos szeme megakadt rajta, elbűvölve bámulta. Elvette az útlevelemet, bele se nézve pecsétet nyomott bele, miközben végig Annával szemezett. nfl
