R E N D Ő R T E R R O R, 10 éve. Egy bérház második emeletén laktam. Kőből faragott félkörívű lépcső vezetett fel a belső udvar körfolyosójáig, ahol mindig káposztaszag terjengett. Csak sejthettem, hogy a zöldre festett ajtók mögött emberek élnek, de az a másfél év alatt egyetlen szomszédot se láttam, csak hangok hallatszottak ki, rendszerint a hírek főcímzenéje, amikor előadásokra indulva elhaladtam az ajtójuk előtt. Azon a délutánon forradalmi verset mentem mondani egy közintézménybe. Amikor az utcára értem, távoli üvöltözést hallottam. És mintha lövés dördült volna, de az valószínűtlennek tűnt. Van valami végérvényes abban, ha egy városban lövés dörren, robbanás hallatszik. Az a mondatom a T. körúti eset óta erősebbet ÜT. Mert a város majdnem olyan, mint az őserdő, abban a tekintetben mindenképpen hasonló, hogy beláthatatlan a mérete. Csak egy lövés volt, aztán a várost újra körülölelte a csend. De az a csend fertőzve volt motorbúgásokkal, fékcsikorgásokkal, szirénák sivalkodásával. Valahol villamos csikorgott. Egy autó dudája visszabégetett.
A utca kihalt volt. Egy kutya nyikkant, mint egy autó riasztója, bizonyára valaki belerúgott. Pár perc múlva kutya loholt szembe velem. Gyenge volt, reszketeg, és amikor közelebb ért, farkát a lába közé húzva nagy ívben kikerült és továbbfutott, mint akinek sürgős dolga akadt valahol, vagy mint aki menekül valahonnan. A Kiskörút felé közeledve ismét lövés szólt, majd még egy. Erősödő zsivaj, ami a régi szilveszteri hangulatot idézte bennem, a petárdás, mulatós éjszakákat, amikor főiskolásként viszkisüveggel a zsebünkben tántorogtunk buliról bulira, de ez a csekély hasonlóság menten szertefoszlott, amikor jajszó hallatszott. És akkor kiértem a Kiskörútra, a háborúba.
Az utca felett füst gomolygott. Emberek rohantak, egymást taposva. Kisebb csoport a járdán tipródott, redőrök sünös gyűrűjében. A füstben is rendőrők közeledtek, fejükön sisak, a rostélyuk átláthatatlan volt. Kezükben hajlékony acélrúd. Egy nőt vonszoltak, mint valami bornyút. A nő sivalkodott, karmolt, körme lecsúszott a sisak rostélyán. Oldalba csapták az acélrúddal. A nő pillanatra elhallgatott, aztán még erősebben ordított, és ismét karmolt, körme beleakadt a sisak peremébe. Mind felszakadtak a körmei, ömlött belőlük a vér. A nő ekkor már sokkos állapotban volt. Az egyenruhások tovább vonszolták magukkal, s elűntek vele a füstben.
Épp akkor lőttek ki egy könnygázbombát, taknyom-nyálam összefolyt. Ismét lövés dörrent. Egy fiút gumilövedékkel lőttek meg, ömlött arcából a vér – már ami az arcából megmaradt: a szeme helyén piszkosvörös üreg. A fiú oldalt kinyújtva, föl-alá mozgatta a karjait, mint valami szivattyú karjait. Úgy csapkodott, ahogy a csirke csapkod a szárnyával, miután a fejét levágták. Ez után sok szörnyű és hihetetlennek tűnő esemény halmozódott egymásra, már nem is mindre emlékszem, ennyi év után. Átléptem egy földön fekvő, nyöszörgő emberen. A füstben alig láttam magam előtt a járdát, és állandóan belebotlottam valakibe. Egyszer rá is léptem valakire, a hasára léphettem, mert puha volt, és halkan felnyögött a talpam alatt. Hányingerem lett, görcsösen rángatózva okádtam, és amikor felegyenesedtem, láttam, hogy egy egyenruhás rám fogja a puskát. Az ágyékomra célzott. Elé kaptam a kezem, ahogy a tökönvágástól védekezik az ember. Erős ütést éreztem a tenyeremen. Nem néztem meg a sebet, rohantam, csak két utcával távolabb pillantottam a kezemre: csuromvér volt a tenyerem. A másik kezemmel elszorítottam a csuklómon az ereket, hogy elállítsam a vérzést.
Aznap este felgyújtottam egy bankjegyet. És Effre gondoltam, aki kamasz koromban megtanított arra, hogy egy gonosz hatalmat szimbolikusan is el lehet tüntetni. nfl
