MAGYAR ÍRÓKÁK A SZŐLŐBEN. (A „kák” kicsinytő képző; nem a rókák ravaszágára utálok- - - bocs, freudi elütés, utalok.) Mai kórismém: Két nappal ezelőtt irtó fölcseszte az agyam egy irodalmi szerkesztő, s a dühöm és haragom körkörösen gyűrűzik az egész magyar irodalmi kánon felé. Így hát inkább kiadom a mérgem a FB ezen szelepén, semhogy infarktust kapjak az elfojtott indulattól: remélem így a jegyzetem végére megnyugszom. A magyar irodalmi világ egy része majdnem olyan világtalan, közhelyeibe és modorosságaiba belebüdösödött lábzsák, amilyen a magyar színház. Persze, mondod, frusztrált vagyok. Lehet. De akkor is fenntartom az iménti, jelzős szerkezetekkel túldíszített szidalmi imám. Hozzá téve, hogy mennyire tisztelem például Kiss Annát, akire ma még vissza is térek. De az általam megvetett magyar szépírókák külön kasztot gründoltak maguknak a társadalomban. A több kötetesek is olyan én-tudom-a-tutit módon nyilvánulnak meg, mintha (író)pápai tiara lenne a fejükön. Egymásnak írják a kényeskedőn és foghegyen elmondott unalmas történeteiket – és még jó, ha van története a könyvnek, és nem csak struktúrája (ahogy EP mondta, öniróniával). Annán kívül mostanság számomra erős kivétel a nemrég felfedezett (én bűnöm, hogy csak nemrég), Háy, Hi (amcsi köszönés) János, akitől most rögtön idéznék egy pár sort. Azt írja Háy az útikönyve 143. oldalán: „Schopenhauer elment egy Goethe-féle estélyre. Goethe unalmas és érdektelen történeteket mesélt, unalmasan és érdektelenül, s felháborodott, ha valaki közbeszólt. Ledorongolta sértetten, aztán folytatta, nem felejtette el, meddig jutott az unalom ösvényén.” Magam is ugyanezt az alaptalan gőgöt tapasztalom a magyar írók többségénél. Sokáig be akartam asszimilálódni ebbe az unalmas és dölyfös társadalmi katyvazba, de már kezd elmenni a kedvem ettől. Már ráuntam elfogadtatni magam velük, inkább káromkodok vagy fütyörészek. Még egy idézet az említett Háy könyvből: „Különálló lettem, mint a zűrzavart gyanakodva figyelő hajléktalan.” S egy másik, a 148.-oldalról, ami a merkeli világra is értendő: „Európa (…) törököt fogott és nem veszi észre, hogy nem ereszti.” A baloldali literátorok lábszagú mucsainak tartják a másik oldalt, azok meg a nemzet/haza/férfinem árulóinak azokat, akiket korábban urbánusnak mondtak, ma pedig globalistának, uniósnak- - - nem alaptalanul, mert a baloldaliak minden mondatukat úgy farigcsálják, úgy spekulálnak, hogy majd szája íze szerint legyen azoknak, akik a nyugat-európai ösztöndíjak felől döntenek. Olyan kényeskedve riszálják Berlin felé a seggüket, mint Mick Jagger. Pedig ott volt a hajdani (számomra) frankó példa, Krassó György, akinek az írásait rajtam kívül alig olvasta valaki, legfeljebb azon röhögtek, hogy K. milyen indulattal szerelte le valamelyik párt-szenttehén utcatábláját. Ezzel szemben ott van az a könyv, valami német nevű híd a címe, amiben a szerző havashenriki unalmassággal, és ugyanilyen nagy egóval írta meg a semmit. Valakik biztos megvették, hiszen havashenrik könyvei is elkeltek, akkor pedig vagy vécépapírból van hiány, vagy az olvasók esztétikai mércéje zuhant a béka segge alá. Ami mindkét oldalra jellemző: ragaszkodnak a földhöz. Nem abban az értelemben, ahogy EP nem ragaszkodott („földet vissza nem veszek”). A földszagú realizmushoz ragaszkodnak. Rosszmagam szeretem megszagolni a frissen fölvágott könyveket (mielőtt fölvágnám a szekrény sarkába, ha nem tetszik, ahogy azt a hidas könyvet); szeretem a friss nyomdaszagot- - - de földszagot még egyiken sem éreztem. S milyen jó, hogy nem éreztem! A szép írókák ragaszkodnak a realista stílushoz, amire a kitüntetéseiket kapták (a nyáron néhányan vissza is adták, hátha akkor behívják őket az ATV-be, egy szaftos kis kormánygyalázásra, egyúttal unalomtól csöpögő új könyvük reklámozására). Az ő valóság-érzékelésükben még ott van a „realizmus” előtt a „szoc” nosztalgikus utóíze, még ha azóta posztmodernre nyergeltek is át. A próza, amit én szeretek, NEM egy zárt szoba, mert akkor penészszagú lesz. Annak a próza-szobának egyik ablaka nyitva a valóság felé, másik a költészet felé, de nyitott a mennyezet is. Hogy onnan is jöjjön valami. És persze a pince is, hogy feljöhessenek az zombi arcú emlékek, még ha riasztóak is. A prózában, amit szeretek, sorok világítanak a papíron, mintha százwattos reflektort irányítottak volna a lap túloldalára. Hogy lángra gyulladjanak a szavak, gyújtsanak, és ha kell, elégjenek. Az ilyen irodalom nem intellektuális (kiráz a hideg, már a szótól is); sokkal erősebb benne az ösztön, mert az író a tudatalattiját csatornázta bele. Bizonyos szempontból példaképem a már említett Kiss Anna, aki bár nem prózában utazik, de utazik, nem csak fel és le; elment Ázsiába, megnézni az őshazát, ugyanebből az okból az indián nomádokhoz is. Annát valaha régen ismerhettem, amikor Gaál Erzsi nem csak munkatársam, de barátom is volt. Erzsi mutatott be Kiss Annának és El Kazovszkijnak is, hogy láthassam, hallhassam, hogyan kell arcul köpni a realizmust. Én ilyen író akarok lenni, és nem adom fel. Nem zárt szoba – nyitott ablak. Mint Boris Vian. Beszédhibás gyerekből pár év szorgalmas gyakorlással anno úgy kerültem a főiskolára, hogy Kapás már az első év után a legszebben beszélő növendéknek mondott (ugye emlékszel, Lúcsia). És ha így van, ugyanilyen megszállott gyakorlással és tanulással majd megmutatom a címzetteknek, hogy író vagyok, jó író, és ezt előbb-utóbb ezek is megtanulják. Hogy már elmúltam hatvan? Turner hatvan éves koráig csapnivaló mázolmányokat készített, csak utána lett jó festő (ezt is Háy könyvéből tudom). Az öregedés nem feltétlenül jár elhülyüléssel.
Keszég Karcsi azt mondta a hirtelen szívhalála előtti napon: „Nem írok többé egy sort se.” Én még nem halok meg. De leszarom a magyar irodalmat, nem kevésbé a penészszagú magyar színházat. nfl
