Riportok a kanadai vadonból

MA  ESZEMBE  JUTOTT, amikor téli délutánon Nyest barátommal vadlúdra indultunk vadászni, az újvidéki Duna partra. Vali a kocsiig kísért minket, és amikor beültem a kocsiba, és magam elé húztam a biztonsági övet, bekapcsoltam, Nyest behuppant a volán mögé, bedugta a slusszkulcsot, és elfordította. Aztán Nyest a válla fölött hátrapillantva elkezdett tolatni kifelé, mert zsákutcában laktunk, ott a Futaki úton, és Vali ott ált a parkolóban, a melle előtt összehúzott kabátkában, mert hidegen fújt a szél. Intettem neki, ő visszaintett. Közben a kanyart is elhagytuk, ahonnan már nem láthattam Valit, s azon tűnődtem, hogy vajon most is ott álldogál-e még. És akkor szóltam Nyestnek, hogy álljon meg, és hajtson előre pár métert, a kanyaron túlra, hogy Vali vajon még mindig ott áll-e? Nyest rám pillantott, aztán az útra, aztán ismét rám, mint a hülyére, és előrébb hajtotta a kocsit, hogy láthassam még egy pillanatra a hideg szélben álldogáló Valit. És akkor ismét egymás látóterébe kerültünk Valival, ott állt, és akkor még egy intéssel lezártuk a búcsúzkodást. És Vali csak akkor ment vissza a házba, mi pedig elindultunk vadászni. De visszafelé Nyest nyomatékosan kijelentette, hogy soha többé nem jön velem vadászni, mert ezt a nyálas búcsúzkodást ő többé nem akarja látni. nfl