MINAP A MACSKÁK ürügyén szóltam be ode-oda, ma is maradok az állatoknál, nem a kétlábúaknál, hanem hogy nemrég meghívást kaptam egy régi kedvesemhez látogatóba, s mivel kölcsönkaptam egy kocsit, el is mentem hozzá. Igaz, jogsim nincs, mert amikor lejárt az érvényessége, eldobtam a kukába, a többi fölös okmányommal együtt: vadászjegy, fegyverigazolvány satöbbi. Az útlevelem meg már régen elégett. 2004. december 5.-én este 7-kor pedig – nem lévén eléggé Jan Pallach, hogy tiltakozásul magamat gyújtsam fel – felgyújtott a magyar útlevelemet az Újgyőri főtéren; erre a performance-ra még többen emlékezhetnek azon miskolciak közük, akik a barátaimnak hazudták magukat anno. Később ez az akció megnehezítette a kanadai beutazásomat, de a szerb útlevéllel végül is beengedtek. Ezért jó, ha valakinek két állampolgársága volt, identitása meg egy se. Ez a tökéletes szabadság, és a leszaromavilágot könnyűsége. Szóval, kölcsön kocsival indultam el tegnap a volt kedvesemhez. Lovakat tart a hölgy, ez a szenvedélye. Megnéztem a lovakat: a karám sarkában álldogáltak. Két macska is ott sunnyogott az ablakban, meg három kutya: puli, német juhász, boxer. Nagy, barnacsíkos, nyáladzó pofájú boxer. Buta állat, dagadt, barna szeme teljesen kifejezéstelen. Ha megrázta a pofáját, nyál szállt szerteszét. Mindig morgott a macskákra, lassan araszolt feléjük, közben a hátán és a nyakán felállt a szőre. Látszott a boxeren a tökéletes elszántság, hogy egyszer még megöli a macskákat. A délután folyamán ez be is következett. Egy roppantással megölte az egyik macskát, egy másikkal a másikat. Este vendéglátóm nehéz és véres vadhúsokat készített, tele fantáziával és foghagymával. Később az anyja is bejött. Azért jött, hogy megkérdezze, csináltam-e már karriert. Hogy mi van? Megismételte. Amikor elmondtam, hogy kivontam magam a társadalomból, úgy nézett rám, mint egy darab szarra. Vendéglátóm kért, maradjak éjszakára is. Maradtam. Reggel, amikor felkeltem, vendéglátóm már kint volt a lovakat ellátni, kettesben voltam az anyjával, meg az elém tett csésze kávéval. A múlt héten már említettem neked, Barátom, hogy csapnivaló társalgó vagyok. Egyedül maradni valakivel, aki nem érdekel, ez fölér számomra egy kisebbfajta keresztrefeszítéssel. Olyan nyilvánvaló hülyeségek jutnak eszembe, hogy ne tudd meg. Mindig irigyeltem a könnyed csevegőket, akik lazán hozzák elő a tartalékban tartott közhelyeiket: “megmondom őszintén- - - ” meg, “az az igazság”, így kezdik, amiből tudni lehet, hogy amit mond, köszönőviszonyban sem lesz az igazsággal. Időnként reménykedve pislogtam az istálló felé, hátha jön már be a vendéglátóm, és megment. Krákogtam, lázasan igyekeztem, hogy valami beszédtémát találjak, de hiába, így hát a kávémat lögyböltem, bár a folyadék inkább aranyszínű volt, mint fekete, és zaccszemek úsztak a felszínén. Ismét krákogtam- - - És ilyenkor a csönd piszkosul hatványozni kezdi magát az emberben.
– Szóval, maga itt él, ezen a rancson – mondom, mint egy felfedezést.
– Az az igazság, hogy igen. (Oké, mindjárt jön a) Megmondom őszintén, jó itt.
– Állandóan? (Nem várom ki a választ, tovább megyek a kikövezett közhelyországúton.) Azért vagyunk a világon, hogy valahol- - - (elfelejtettem a folytatást, bocs, Tamási). És jól érzi magát itt?
– Megvallom az igazat, igen.
Amikor végre bejött a vendéglátóm, elköszöntem, s már tipliztem is. Hátramenetben hajtottam ki az udvarból, az egyik puli csaholva acsarkodott a kerekekre, a farkaskutya is vakkantott párat, ahogy a távkapcsolós kapu bezárult mögöttem. nfl, költő és anarchista
