Riportok a kanadai vadonból

ÍRÓ   DALOM  (megjelent  az  ÉLET  és  IRODALOM-ban  az új  novellám, köszönettel veszem a véleményeket – még a Zalán… túlról is).  A miskolci színház meg akart ölni – nem hagytam – írtam. Szabó Zsolt, volt párttitkár, jelenlegi Fideszes államtitkár (ejtsd: pártállamtitkár) meg akart ölni, nem hagytam – írtam. A szülőföldem és volt barátaim meg akartak ölni – nem hagytam – írtam. Nem haltam éhen, nem lettem öngyilkos – írtam. Gyűlöltek, nem gyűlöltem vissza – írtam (legfeljebb a fogam közt szűrtem halkan: a kurva anyátok). S közben magamban is kerestem a hibát, tehát: nem paranoia. És tudom, hogy hibáztam, de ez nem állt arányban a halálbüntetésemmel. És amikor mindenki ellökött magától, akkor történt bennem valami furcsaság: ilyen prés alatt lettem író. Newton 3. számú, hatás-ellenhatás törvénye alapján, mivel lenyomni akartak, azzal emeltek. Ezen az elven működik a rakéta is. De most egy kis fleshback: … Főiskolai tanáraim mondták: néha jobb volt a szerepem írott elemzése, mint ahogy később eljátszottam. Aztán végzősként szerepet kaptam egy vizsgafilmben. Állatszerű figura volt, tudtam: ezt a szerepet én jobban ismerem, mint aki írta és rendezi. Átírtam a szöveget. Tehetséges filmes volt, azt mondta: ez így jó. Ha tehetségtelem és hiú, megsértődött volna. Nem szinkronizáltam, nem hakniztam (nincs azzal bajom, csak nem érdekelt), nem énekeltem lemezre (fiatal koromban ez már megvolt). Egész életemben írtam. Tudtam: simán nagyon tehetséges író rengeteg van. Tehát, hogy észrevegyenek, nekem zseniálisnak kell/ene lennem. Sajnos nem vagyok zseni, csak némiképp eredeti. És megszállott. Soha sehova nem tartoztam igazán, családba, társadalomba, főleg pártba nem. Az irodalmi kánon is idegenként szagolgat engem. Idegenbe születtem magyarként, és a magyarok azt mondtak: idegen vagy. Ebben minden benne van. Színházban, családban olyan voltam, mint fogban a tömés: idegen anyag, de hasznos. Ki is használtak (s maradva a fogászi hasonlatnál): ki is fúrtak, aztán eldobtak. Tudtam: ahhoz, hogy íróként megkülönböztessenek a simán nagyon tehetségesektől, elő kell vennem azt, ami így egyben nincs meg bennük: 1. a határon túliság identitás-zavara, 2. hogy ismerem az afrikai kalyibák és alaszkai inuit igluk szagát, a színpad és masztix szagát is, 3. a kafferbivaly halálbőgését, és a kanadai vadon igazságát. Jött Kanada, Balkán és más helyek. Közben hetekig elemeztem egy-egy Hemingway novellát és Móricz regényt, próbáltam megfejteni a szerkezetét és a hatásának mechanizmusát. Végigolvastam a klasszikusokat, kortársakat. Közben blues-rockot hallgattam, hogy az írói hangom olyan száraz, szőrös és cinikus legyen, hat-nyolcados ritmusban, ahogy a woodstocki blues-rock szól. Érzelmek eltakarítva a fenébe. Aztán elkezdtem küldeni a kiadóknak. Persze, vannak kiadók, akik felfuttatják habosra a szart is, de én nem ilyenekhez fordultam. A legnagyobbakhoz fordultam. Persze, leszartak, nem is válaszoltak. Akkor egyik kiadó vezetője, akit személyesen látogattam meg, azt mondta: tetszik neki a stílusom, de engem nem ismer az irodalmi mértékadó közvélemény. Mire azt mondtam: akkor ismerhetnek meg, ha megjelenek. Így tudtam saját világot kalapálni az írott szó erejével. Folyamatos színházi jelenélt mellett ezt nem lehetett volna abszolválni. Mert nem úgy van, hogy van az embernek egy színészi élete, és amikor azt leélte, akkor elkezdheti az írót. Nem, ezt így egyszerre lehet csak megoldani, vagyis épp hogy nem egyszerre, hanem egymás után, mint én is. És az írógép és lapptop nem nézi rossz szemmel a túlburjánzó kreativitást. A színházban ezt nem nagyon szeretik. Mert a színész alkalmazott művész, csak egy kis pötty a rendező palettáján… aki főleg nem nézi jó szemmel a színész önálló elképzelését a szerepről, pláne, ha az eltér az övétől. Zuhanás közben kellett szárnyat növesztenem a pegazusomra. Az írás a legjobb dolog, ami történhet velem, mert az írásban találtam meg a lehető legjobb életformát, írásművem esetleges politikai vagy anyagi következménye nélkül. Az írással el tudtam utasítani a létező világot, hogy képzeletem teremtményeivel benépesítsem be. Meggyőződésem, hogy csak úgy tudjuk átadni magunkat az irodalomnak, ahogy valami vallásos hitnek, csak arra koncentrálva, s nem mint valami mellékesnek. A siker pedig nem jön rögtön. Főleg a prózaírónak kell legyen türelme azt kivárni. Mert a költők közt előfordul néha Rimbaud, de a próza más, sokéves szorgalom, kitartás, élettapasztalat eredményeképpen jöhet létre, amennyiban. Ahogy a világon mindenhol, a teljesítmény és a siker itt is nagyon távol áll egymástól. Csak ez adhat nekem igazolást az elmúlt tíz évre. A megszállottság nem sok mindenre jó, erre igen. Csak menni, át az üvegen, a foncsoron is át, a tükröződésen túli világba…Ismételem a számomra fontos szabályt:  „Fejjel a falnak, és az ütött résen tovább”, ahogy erről Mészöly Miklós ír. (Szélsőjobbos olvasóimnak, aki talán ignorálják az ÉS javaslom, olvassák el, állítólag ez a legerősebb novellám… és akkor rosszmagam, a sehova sem tartozó Nomád, leszek a