EGY ŐRÜLT NAPLÓJA 2. (Olvasóim szeretete erőt ad. És a mindenféle hatalom gyűlölete is erőt ad: abból tudom, hogy élek.) A múltkor meséltem, hogy az egyik előadáson rosszul lettem, a kórházban intenzíven nyomták a testembe az infúziót abban az infernóban. In-in-in. Akkor láthattam, ahogy bántak a halottakkal. Nem csak, hogy mellém fektették a padlóra. Reggel a lábánál fogva vonszolták ki a kórteremből. Azt hitték, hogy alszom. Láttam, hogy a feje nekiütődött a küszöbnek.
A halálnak két alakja van. Az egyik a nemlét. A másik a holttest félelmetesen materiális léte.
Amikor még fiatal voltam, a halál csak az első alakjában mutatkozott meg előttem, a semmi alakjában. Gusztustalannak találtam a halát. Gusztustalan a szaga, az állaga. És milyen érzéketlen az egész!, az meg egyenesen felháborító. Hogy nem ég le a bőr a hulla pofájáról. Persze leég, s remélem, az enyém is leég majd a hamvasztáskor, és nem kell majd unalmas emberek társaságában várni a feltámadást, folyton az órámra pillantva, hogy hol csába késik már. Ezt kikérem magamnak. A nagyobbik lányomnak már említettem, hogy csakis porhanyós állapotban tudom elfogadni a saját halálomat. Erre ő: tudod kinek mondd ezt – akit nem hagytál el.
Szóval, még ott se biztosított a nyugalmam. Mondom: mindig is gusztustalannak találtam a halált. Nem iszonyodom tőle, vagy legalábbis nem határozottan ezt a kifejezést kívánja az érzés, csak éppen a gyomrom fordul fel tőle. Fiatal koromban annyira távolinak tűnt az egész: oké, egyszer majd megszűnök létezni, és kész. És az iszonyathoz hasonló valami is az életem folyamán fokozatosan enyhült, és mára teljesen szertefoszlott ama iszamós érzés. És a gondolat, hogy egy szép napon nem látom meg az eget vagy a fákat, nem kelt már bennem különösebb félelmet. Ezzel szemben egyre gyakrabban gondolok a halálnak arra a másik, materiális vonatkozására: rettegek attól, hogy egy gusztustalanul rohadó test legyek. És a legyek is ott zümmögnének (EPés nevetés a karzatról, díjazandó a szójátékot). Hullának lenni – azt elviselhetetlen megalázatásnak érzem. És kiszolgáltatottságnak. Az ember előtte még stírölte a csajokat meg minden, de a halál pillanata elég ahhoz, hogy egyik este a teste egyszeriben bárkinek a rendelkezésére álljon. Kivonszolják a teremből, a feje koppan a küszöbön, lemeztelenítik, és nem azért, hogy eljátszogassanak a nemi szervével (de az is lehet, hogy meg is mogyorózzák, annyi minden ilyfélét hall az ember, és a földön vonszoláshoz képest egy kis mogyorózás… ugyan már). De legyünk jóhiszeműek, és tételezzük fel, hogy nem azért, hanem felfektetik egy kőasztalra, felmetszik, mint én a vaddisznót fiatal koromban… Tanulmányozzák a belső szerveit, és számukra az csak egy nyersanyag, s még annyira se undorodnak tőle, mint én undorodom ilyen állagú önmagamtól. Legjobb lenne messze a tengerben megfulladni, hogy a halott testem megaláztatásáról csak a halak tudjanak. És ők elég megbízhatóan tudnak titkot tartani.
Aztán jönnek a lilaságok, hogy: egy alagút, és odaát édesen kék nemlét vár, és fájdalmasan szép meztelen nők hárfáznak az égen, édes-bús dalokat énekelnek egyhangún, ahogy a kabócák ciripelnek a montenegrói éjszakában… Tudjátok, kinek dumáljátok ezt be!... Meg a hajdani egyik anyósom is, amikor meghalt a férje, az égre emelte a tekintetét, és így sóhajtott: „Ott vár rám a Mennyországban.” Hát igen, a mennyországban már más dolga nem is nagyon akad az embernek, mint tárt karokkal várni. Elücsörögni ott a Mennyország Turiszt-hoz címzett kricsmiben (balra az eső ajtó), és a Tankcsapdával dúdolni: „…melyik ajtón menjek be…”
Így vagyunk mind ezzel a fuckingos halállal. Ami még ráadásul iszonyú munka is. Meló, güri. Amikor Fekete Vera (orvos volt, és kollégái Variola Verának becézték, ami pedig a fekete himlő latin neve), szóval, amikor Vera AIDS-ban néhány napon át lázasan haldoklott, és meglátogattam, az volt az érzésem, hogy dolgozik. Izzadt, és figyelmét csak a haldoklására összpontosította, mintha a halál meghaladná az erejét. És csak nyomta fel a testét a halálhoz, mint Szüsziphosz. És azt se tudta, hogy ott ülök az ágyánál, már nem volt ereje ahhoz, hogy érzékeljen engem, a halálra fordított munka teljesen kimerítette. Figyelmét már csak befelé fordította, és csak egy irányba, mint a hosszútávot úszó, csak a másik partot lesi. Hova ment? Ment elrejteni a testét, valahova messzire, a túlsó partra, vagy az Óperenciás tenger halainak szánva önmagát. nfl
