– Kopott ez a lakás… ccc.
Friderika fejcsóválva folytatta a cöccögést: – … Ccc. Újra kellene festetni.
Délután megérkezett a szobafestő, arrább huzigáltuk a bútorokat, újságpapírokkal letakartuk. A megmaradt újságlapból a szobafestő csákót hajtogatott magának, a fejére biggyesztette, fütyörészve nekifogott. Dallam nélkül, hangosan és idegesítően fütyörészett, visszhangzott a lakás. Később bekapcsolta a rádióját. Szétnyitotta a létra kezeit, élével szembe fordította a falnak, rálépett az első fokra, a talpával megnyomkodta. A létra foka szolgalelkűen hajolt meg a talpa alatt. Ugyanis a szobafestő kábé kétszáz kilót nyomhatott. Nagydarab, kétoldalt leomló emberi hús volt. Hasonló, mint ama énekes (valami Israel a neve), aki egy klipben ukulelén muzsikál, és mögötte virágruhába öltözött délszaki lányok táncolnak.
A nagy kövér emberi hús még egyszer megnyomkodta a létrafokot, csóválta a fejét. Hozzá lapulva felfelé ment. Meglovagolta a létrát, úgy lépkedett vele, mint a cirkuszi mutatványos, a nagy testéhez képest könnyedén. Úgy mozgott, mint egy gömbön guruló cirkuszi elefánt. Fel akartam adogatni a festéket. Madzagon húzott fel mindent “megszoktam már, hogy egyedül”, mondta. A henger fürgén mozgott a kezében. Fütyörészett, később közölnivalók robbantak ki belőle. Kényszert érzett az ismerkedésre. Általánosságok felől haladt a konkrétumok felé:
– Esni fog… Bemondta a rádió is.
– Akkor biztos.
Válaszomat bíztatásnak vette:
– Maga mivel foglalkozik?
– Én?... (fapofával, leplezve az öniróniát) én egy híres színész vagyok.
A szobafestő lenézett rám a létráról. Valószínűleg nem ilyennek képzelt el egy híres színészt. Kicsit az arcomat figyelte, aztán a lábamra vándorolt a tekintete, majd vissza az arcomra.
– Este. De mit csinál nappal?
– Azt csinálom, amit majd este fogok játszani. Ezt hívják próbának.
Megforgatta az agyában. Nagy, zsíros arcán verejték csillant. Darabig nézte a falat, aztán ismét le, énrám.
– (Gyanakodva) Színházban?
– Ott.
– Én még nem láttam magát a színházban. (A hangja határozott, vádló)
– Talán, mert nem jár színházba. (Ezt a lehetőséget kínálom fel)
Belegondolt. Beleegyezett. Rövid fütyörészés után:
– A híres színészek nem színházban vannak.
– Hanem?
– Tévében. Filmen.
– Márpedig én híres színész vagyok, már az újságok is írtak rólam. (Így makacskodom)
– Melyikek?
– Hát ezek, a helyiek.
– Ezek nem komoly újságok. És a színház se komoly dolog, csak játék. (Legyint)
Harapdáltam a szám szélét, majd hadarva és könnyedén beszélni kezdtem valamiről, mert tapasztalatból tudtam, hogy ha az ajkamat foglalkoztatom, könnyebben vissza tudom tartani a röhögést.
