színházi házőrzők. Sz. J. (pár évvel később ő rendezte az új Nemzetiben a Tragédiát), ahogy 95-ben Szegeden megválasztották igazgatónak, máris egyből jogai keletkeztek, följebb csavarta a hangerőt, kijelentett, bejelentett, máshova tette a hangsúlyt. Pár hónap múlva azt mondta, gyere el kedden este 6-ra, beszéljünk. Még aznap vonatra ültem, kétszáz kilométer, este hatkor már ott várakoztam a titkárság előtt. Kilencig vártam, semmi. Tíz felé bekopogtam, az ügyeletes titkár nyitott ajtót, csodálkozva nézett rám. Meg van beszélve, hivatkoztam a telefonbeszélgetésre. Mire az ügyeletes: hogy igazgató úr még fél hatkor ismeretlen helyre távozott. Nem hagyott üzenetet? Nem. De hát meg volt beszél... Uram, nem érti?!, hogy nem-ha–gyott!
Siettem vissza a pályaudvarra. Az utolsó vonatom még fél tízkor elment. Egész éjszaka az emeleti váróteremben üldögéltem a padon. Fölülről néztem az ablakon át a sínek kusza, de mégis rendszerezett arcél-spagetti szálait. Valahonnan a ködből dízelmozdony zakatolása hallatszott, utána a dudálása, sokkal messzebbről, mint ahonnan az imént zakatolt. Félelmetes volt a kongó csönd, időnként megszólalt a hangszóró. Ilyenkor emberek indultak a peron felé. A folyosón túl, a másik váróteremben is vártak. Mint a halottak: egy mozdulat, egyetlenegy sincs. Percekig őket néztem: semmi. A restiben, az elnyűtt arcú pincérnő zárni készült, leoltotta a villanyt, elment. Később egy füstszínű kutya kocogott a folyosón, a körme kopogott a kövön. Tak-tak-tak-tak. Odaszaladt a restihez, körülszaglászta. Bizonyára a pincérnő ellátja maradékokkal. De most lekéste a vacsorát, egykedvűen vette tudomásul. A közmondásos kutya vacsorája. Az emberek többségében egy kóbor kutya hevesebb együttérzést vált ki, mint a kukák mellett csendben éhen haló embertársuk látványa: „dögöljön meg, biztos ő tehet róla”. Ez jutott eszembe, amikor egyszer csak (EZ A TÖRTÉNET FOLYATÓDIK HOLNAP 9-kor.)
