Riportok a kanadai vadonból

színházi  házőrzők. (Az előző rész vége: Az emberek többségében egy kóbor kutya nagyobb együttérzést vált ki, mint a kukák mellett csendben éhen haló embertársuk látványa: „dögöljön meg, biztos ő tehet róla”. ) … egyszer csak nagydarab, banyaarcú takarítónő jött, súlyos partvisával odacsapott a kutyához. Úgy láttam, kicsit be is van rúgva, támolyogva ment, egy víziló kecsességével. Rekedtes hangon dúdolt egy dalt valami hűséges matrózról. Mármint hogy neked, matróz?... na ne. Tenger sehol, közel s távol. Horthyt is hagyjuk... Alkudjunk ki vasutasban. A kutya az odacsapásra, mint a kocsi biztonsági berendezése, nyikkant. A resti sarkában játékgép. Úgy állt ott a falnál, mint egy öregedő, foghíjas prostituált. Vali  barátnőjének férje egy ilyenbe szeretett bele. Oda hordta minden pénzét, beledobálta minden vagyonukat, elzálogosította a házukat. Mire az asszony észbekapott, már minden odavolt, a férfi egyik veséje is: azt is el akarta adni a szervkereskedőknek, hogy eljátszhassa a játékgépen. Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben. A játékszenvedély! Minden szenvedély lényegéből fakadóan túlzás. Kinéztem az ablakon a peronra: köd gomolygott a sínek fölött. Egy zömök tolatómozdony szüntelenül le-föl rohangált a pályán. Üres vagonok dübörögtek, mintha üldöznék egymást. Arcomat a párás üveghez nyomva figyeltem ezt a fényekkel és füttyökkel irányított zűrzavart. Kis csend után soha véget nem érő szerelvény kattogott az egyik külső vágányon. Eszembe jutott, amikor Hubicskát játszottam a Szigorúan ellenőrzött vonatokban, és esténként kimentem a pályaudvarra, órák hosszáig lézengtem ott. Egyik este léptek kopogtak a ködben. A peron fölött lógó lavórméretű óra felől egy lány jött oda hozzám, illedelmesen bemutatkozott: Erdei Virág vagyok. Aztán továbbment, eltűnt ott, ahol a sínek összeérnek. Fölnéztem a lavórnyi órára: éppen akkor pattant oda a mutató az éjfélre. Másnap pedig egyfolytában azon töprengtem, vajon csak elképzeltem-e azt a találkozást? Hetekig gondolkodtam ezen, és már kezdtem attól tartani, hogy megbuggyanni készülök, amikor egy reggel levél várt a portán. Iskolásfüzetből kitépett kockás lapon: “Én vagyok, akivel ott a peronon találkoztál, Erdei Virág a nevem, messzi-kopár tájról írok neked, és ha akarod, holnap ismét eljövök hozzád a ködből.” Bolondságnak tartottam, másnap este mégis kimentem az állomásra. Nem ismétlődött meg az állomási látomás. Fél évvel később, fényes nappal autogramot kérni odajött hozzám az utcán egy martóz blúzos diáklány. Ő volt az. Elszállt a varázs, de aztán egyszer csak (A  TÖRTÉNET  FOLYATÓDIK  PÉNTEKEN  9-ÓRAKOR) .