Riportok a kanadai vadonból

AZ  ÚJVIDÉKI  TELEP.  5. rész. Miután a lánnyal nagyot henteregtünk az ártéri erdőben (ezt nevezte ő barbizoni szeretkezésnek), a futaki piachoz mentem. Halat is árultak ott, a halas kofáknak különös szaguk volt, ők vonzottak is, riasztottak is, és árúiktól tulajdonképpen idegenkedtem, különösen a halak szemétől. Valahányszor a piacon keresztülvágtam, hányingerem lett a halfelzabáló macskáktól, ugyanígy a hulladéktól, melyen legyek mászkáltak. Az egyik furgonból ládákat hajigáltak ki, de vigyázatlanok voltak, és a halak sikamlósan folytak szét a mocskos járdán. Szemük már merev volt, halott. Olyan halott, mint a szemmeregető színészek szeme. Vagy a színészek olyanok, mint a döglött halak, nem tudom, de maradjuk a halaknál: uszonyaikban mintha még lett volna élet, de ez bizonnyal csak látszat volt. A rakodómunkások és a halas kofa összekapkodták a szétcsúszott halakat, egy átlátszó, vízzel teli kis medencébe dobálták, és a halak fehér hasa látszott a habos lében. És a halárus köténye régi és friss halvértől volt foltos. Később valószínűleg kibelezte a halakat, és a belsőséget a kóbor macskáknak dobta, még a halhólyagokat is, ami pedig a régmúltban nagy érékű volt: azt használták koton helyett. És a sörfőzéshez is ezt használták. Az asztalokról érett túró szaga áradt, és arról eszembe jutott a színész-hentes Jóska, aki a túrósasszonyokat dugta meg: minden napra egy túrós, az asszonyok odaszóltak a szomszéd túrósasszonynak: Vigyáznál a túrómra, amíg fél órára elmegyek? (FOLYT. KÖV. HOLNAP 9-kor)