Riportok a kanadai vadonból

HOSSZÚ  ÚT   IMPOTENCIA  TARTOMÁNYÁN  ÁT (kalandtárca, Verne után)) Ahogy az ilyesféle munkával jár, és ahogy másokat is, fiatal koromban (bizonyos városokban) az egyetemista lányok engem is többször megállítottak az utcán, autogram, ilyesmi: hogy vagy művész úr? (teljesen automatikus volt a tegezés, mert rólam mindig lepattogott a magázódás, mint régi bútorról a festék). Amúgy is a legtöbb színész gond nélkül elfogadja, hogy a hírnevéért szeretik, mert a hírnév a személyiségének része, amit mifelénk kárpótlásul kap a színész, ha már sok pénzt nem kaphat. Aztán majd eljön az elhíresült kapuzárási, amikor az ember attól retteg, hogy ez is elmúlik, a férfiság évada, ahogy minden korszak elmúlt, bármilyen hihetetlen, és eljött a lenyugvó napnak is van ereje, és amikor majd bekopogtat a legvadabb kurva: mrs. Impotencia, hogy megajándékozzon egy fellációval.  Bánja kánya, ha már nem áll föl, legalább nem köll beszélgetni baszás utána a nővel. És megszervezhetem az Impotens Büszkeség Felvonulását az Andrássyn, én vinném a lobogót: rajta egy kókadt pöcs, és egy félbetört Viagra. És akkor sok impotens sorstársam commingoutol majd, és követi a lobogómat. Mert amikor a férfinak nem áll föl, akkor a férfi már csak egy zombiféleség, mert a feleség is csak arra kell akkor már, hogy legyen aki kimossa a húgyfoltos gatyát… erről írja Schopenhauer, hogy ha a szexuális ösztön kialszik az emberben, azzal együtt az élet igazi magja is elsorvad, elolvad, mint szádban a jégkrém, de most nem is körülírva mondom, mert ez a mondat annyira ide vág, hogy megérdemli a szószerinti idézetet: “Az élet egy színházi előadásra hasonlít, amelyet élő színészek kezdenek játszani, de az ő ruhájukba öltözött automaták fejeznek be.” De jöhet az Avoni Hattyútól is az idevágó rész: “Színház az egész világ, és színész benne minden férfi s nő, fellép s lelép (és a végén) … a tönkremenés” (de szerettem ezt játszani az Ahogy tetsziket!, akkor, ott, Miskolcon, mikor még nem is fájtak így ezek a szavak). nfl