Szappannovella 7. ÉJSZAKÁNKÉNT AZ UTCÁKAT JÁRTAM, mint egy öreg, halálra sebzett vadkan, aki összevissza kóvályog, nekimegy mindennek, fűnek-fának, és akit nem csak a két liter vörösbor részegített meg, hanem megőrjítette a saját vérének szaga, szava, vagy a saját vérének hajszája. Csak mentem, és ha elfáradtam, hazabotorkáltam az olajkályhával fűtött szobámba, amit akkortájt egy kocsmaszerű panzió padlásterében béreltem: közös vécé a folyosó végén, Gary Moore: Steell the blues. Öltözetem elhanyagoltam, máshol ez feltűnést keltett volna, de ott senki sem törődött velem, lehettem bármilyen züllött és ápolatlan. Hogy rendszertelenül élek, sem gyanakvást sem ellenszenvet nem ébresztett irántam, sodródhattam, bukdácsolhattam a tivornyák keserű magányában, és én momentán egyebet sem akartam. Felséges részegségekkel ünnepeltem minden éjszakát, ittam kocsmákban, és a szobámban is, ahová egy-egy teli fonottas üveggel tértem meg. Életformám teljesen szívből jövő volt: kit kellett volna becsapnom? Igyekezetem alapja kizárólag az élvhajhászás volt. (Hajhássz bazmeg, hajhássz! Hajh.) Közben éreztem, hogy a gyomrom megtelik mocsokkal, és arra gyanakodtam, hogy tudat alatt szándékosan gyorsítom fel a pusztulásom folyamatát, hogy lehető legrövidebb idő alatt undorító paca legyek, és végképp méltatlannak érezzem magam Friderika testére. Mert ha már nem hajt a vágy, akkor felszabadulok, elszabadulok, úgy döntöttem hát: el kell érnem a kiégettség és a közöny szabadságába. Ilyen éjszakák után rettenetesen szomjas voltam mindig. Olyan volt, mintha lenne bennem egy másik ember, aki kinyújtja a számból a fejét és a nyakát, és innivalóért kiált. (folyt. köv.)
