Riportok a kanadai vadonból

AKIK  OLVASTÁK  a kézirataimat, egybehangzóan állítják, hogy a VÖRÖS  NAP  toronymagasan emelkedik ki az írásbéli életművemből. S persze kérdezik, hogy miért éppen ez, azon kívül, hogy bizonyos élettapasztalat jót tesz a prózaírónak, még inkább az élet pofonjai. Szóval, hogy mért sikerült ez jobban; egy sorozatgyilkosról szóló történettel hogyan tudtam többet mondani, mint eddig bármivel. Ez a regény úgy szól egy gyilkosról, hogy az a gyilkos szimpatikusabb az olvasónak, mint a közeg, melyben mozog, miközben teljes mélységében mutat be valódi, hús-vér figurákat. Ezt mondják, akik olvasták, én meg ilyenkor azt mondom, hogy magam soha nem öltem embert, nem is tervezek ilyent (dacára, hogy talán jót tennék vele a világnak, ha néha a valóságban is megtenném). A tehetetlen indulataimat átcsatornáztam abba a figurába, akinek tetteivel, gyilkosságaival még a legjámborabb lelkű olvasó is bizonyos fokig azonosulni tud.  Nem kell ahhoz bankot rabolni, hogy egy bankrablást átéljünk, akár színpadon, vagy a laptop előtt. Elég arra gondolnunk, hogy milyen volt ellopni egy zacskó tejet a közért elől, amikor még voltak közértek, és a tejet minden hajnalban, ládákban rakták ki, és nem dobozban, hanem zacskóban. Így megy ez ebben a regényemben is. Gyilkossággá igyekeztem növelni az ilyen-olyan fogcsikorgató dühömet, és átömlesztettem a sorozatgyilkosomba. Tudatában kell lenni (vagy nem lenni), hogy a dolgok valójában egészen másmilyenek, mint a legtöbben hiszik. A világ vadabb, állatiasabb, abnormálisabb közeg annál, mint az otthonülők gondolják. Az ártatlanságuk és bűntelenségük hamis tudatában elfordítják szemüket mások fájdalmától, mert úgy könnyebb nekik, mert a világ valóságos arca megrémítené őket, lerombolná erkölcsi bizonyosságukat, a valláshoz vagy az italhoz menekülnének. Nyugtalan álmok hoznának olyan rémképeket, amilyent én láttam azon a hajnalon a képzeletemben, és amely látomásból még aznap elkezdtem írni a VÖRÖS  NAPot.  nfl