Riportok a kanadai vadonból

OROSZLÁNKÓRUS.  Nem vagyok esztétaagyú kritikus, s lévén még elfogult is, Dragomán fan, a véleményem érzelmekkel áttüzelt (határontúli frusztáltság). Noha a Pusztítást és a Máglyát többször le-lettem, s nem csak terjedelmi okból, ezt a novelláskötetet ugyanúgy nem tudtam letenni, ahogy annak idején a Fehér királyt. Még az sem baj, hogy néhol áthallatszanak a gyerekhangok a másik regényből. És az sem, hogy az ismerős figurák, Anya, Apa, Nagyapa nem olyan árnyaltak, mint A fehér királyban, de lehet, hogy csak a hatásuk más. Hogy a szerző, vagy az Anya nem tudja, hogy nincs „hetvenfokos”  vodka, nem irodalmi kategória, de ezt úgy higgyétek el nekem, hogy nincs olyan, esetleg csak 70 %-os. Hitelesítse szavaimat, hogy egy patinás alkoholista dinasztia detronizált királya vagyok (nem fehér, fekete, mint az ördög). A 70 százalékos, az kébé 25 fokos.  De amúgy kitűnő ez a kötetnyi novella. Mint az oroszlánkölykök, úgy marnak egymásba a történetek, s ha az oroszlán az állatok királya, Dragomán, korosztályának írókirálya. Az ő belső tisztasága hitelesíti a gyerekhangot. Írásain érezni az alkotás kínját, mert Dragomán a rá jellemző különleges érzékenységgel ábrázol. Tudatja velünk, hogy a művész és a világ közé beékelődő esztétikai szűrő miatt a valódi művész képtelen a boldogságra, de a boldogtalanságra is, hogy igazán át tudja élni a szereteten kívüli valós érzelmeket is. Az Oroszlánkórust mindenkinek ajánlom. Tiszta hang a közélet sakálvonyításában. (Végül egy kis színes, személyes: 20 évvel ezelőtt, amikor Zimbabweban bivalyszafarira indultunk, minden reggel bömbölt egy oroszlán a Sengwa-folyó felől. Úgy megborzongtam olyankor, mint e könyv olvasásakor.) nfl