Riportok a kanadai vadonból

KÜZDÖK, NÉHA NEHEZEBBEN, DÜHÖSEN, FOGCSIKORGATVA. Teljesítem a napi teendőimet, leginkább írásban, meg még pár apróságban. Az írás az én estemben az ima formája (imádkozni ritkábban szoktam, apám sírjánál, ott se mindig). Természetesen mindenki küzd (némelyek persze hízva híznak, bocs’ Madáchom), nézem az utcán csoszogó szerencsétleneket, hogy ők miért is küzdenek. A legtöbben úgy küzdenek, mintha álmukban tennék, én azonban a legszigorúbb valóság szabályai szerint küzdök. Néha lármázva, néha csendben, mert a csend jobban felhívja magára a figyelmet, mint a zaj. A csend a legerősebb effektus. Ezt valamelyik nagy zeneszerző mondta, már elfelejtettem, hogy ki. Ott vagyok több ellenségem kilövési listáján, de mégis úgy gondolom, másfajta életet nem is lenne érdemes élnem. Persze, ahogy senkinek, nekem sem lehet reményem a győzelemre, „a küzdés maga” a cél, ezt ígéri az ÚR is (no, már megint jön itt nekem a Madáchcsal!), de már nem örvendeztet a harc a harcért, az örvendeztet csak, hogy még van mit csinálnom. Ez a dolog örvendeztet engem, örömforrásom, mert ha nem a harcba, akkor a tétlenségbe fogok beledögleni. nfl