ALAN GINSBERGgel kerítettem alkalmat dumálni pár szót 1993 őszén, amikor egy Gaál Erzsi darabot próbáltunk a Szerb utcában, és a próba végén Balkayval vettünk egy üveg rozét, és leültünk az udvarban felállított emelvény elé, voltunk vagy hatan összesen, Ginsberg valami harmóniumszerű izét nyekergetett, és mondta hozzá a verseit. A semmihez sem értő Hobó is ott sertepertélt, és úgy csinált, mintha csinálna valamit (miként tette egész életében). Az előadás végén odamentem Ginsberghez, akiről már tudni lehetet, hogy súlyos beteg, de közben mosolygott, nem szeretem a mosolygó betegeket. És azt mondtam neki, hogy bírom a magukat beat költőknek nevező faszikat, leginkább a Bukowskit, mégis Sziveri Jánost tartom a legnagyobbnak, még ha konkrétan nem is ebben a műfajban versenyez (nem sokkal korábban halt meg a Jani). Ő azt mondta, nem tudja, kiről beszélek, mire én még egyszer elmondtam neki, pocsék konyhaangolommal Sziveri nevét, ő meg csak mosolygott, én meg továbbra sem szerettem a mosolygó betegeket. Eme emlék emlékére ide másolok egy pár sort Ginsberg és Kerouac kortársától, akik bár ismerték egymást, nem voltak barátok, mert Bukowski tudta, írta is,hogy minden barátság hazug. Szóval, részlet az Egy vén kujon jegyzetei 30. oldaláról: „… sok ember fél a buzik ellen szólni, ahogy túl sok ember fél a baloldaliak ellen szólni. Egyet tudok – túl sok ember van beszarva. (…) Az egész költészet körüli játékot buzeránsok és balosok irányítják.” Charles Bukowski (Balázs Attila fordítása – akiről azt mondanám, hogy Sziveri barátja volt, ha nem tudnám, hogy nincs emberek közti barátság, hacsak a szó elé nem csapom, mint a taknyot, azt a szót, hogy ÉRDEK.)
NÁDLER ISTVÁN képét használták az írásomhoz az ÉSben. (Itt ürügyet kreálok, hogy ma is elmondjam: még e hét végéig megvásárolgató az Élet és Irodalom, benne A SZÍNEK PADJÁN című színházi erotikus elbeszélésemmel.) No még egyszer: Nádlert használták illusztrációként. Tudod ez mit jelent Barátom? Mintha a 20. század első felében Céline írását Chagall illusztrálta volna (talán nem szerénytelenség, ha magamat pofátlanul, egy percre Céline-nek gondolom: a 20. század legnagyobb írója volt, ugyanúgy társadalmon és rendszeren kívül élő, mint én). Pedig illusztrálta már korábbi könyveimet a szintén világhírű Csergezán, és Miklosovits is. De ez más. (Ha pedig arra gondolok, hogy ez a Nádler, annak a Nádler Herbertnek egyenes ági utóda, aki nekem kamasz koromban írói példaképem volt…) Azt mondta ma valaki, hogy én milyen érdekes dilettáns író vagyok. Nem tudom, a bántás volt-e a szándéka, de nem talált. Mert több dologban vagyok profi, papírom is van azokról, de elzártak a gyakorlásától, akkor pedig vagy hátrafelé, a semmibe van út, vagy előre, arccal a dilettáns íróság felé. Én még előre megyek. És majd ott is erejében és hatalmában bízva vár engem a magány. nfl
- DECEMBER 5. Tizenegy évvel ezelőtt, a holnapi napon vad önkénnyel sajátítottam ki a közélet legundorítóbb férge iránt, kínok közt szerzett megvetésemet. Aki ez idő szerint, ha nem is a nép akaratából, de a meggyespite puncsolásával, Magyarország miniszterelnöke volt. (Két évvel később választásokon is megszopatta a magyar társadalomnak hívott dolgot, de ez egy másik történet.) Ahogy a Hamlet mondja: „…lopta el a koronát”, aztán jöttek tőle a dumák a 23 millió románról, minek következtében az amúgy eredendően NEM xenofób a magyar nép ezen a napon xenofób lett: elutasította a határon túli magyarok befogadást (akik nem lehettek idegenek, de ennek bizonyításához egy másik, régebbi dátumot kellene ide hozni). És mindez kinek az ellenkampányára történt? Tehát ki a xenofób? ((A helyes meg fejtők között egy bögrét, és egy köcsögöt sorsolunk ki)(a váci Büntetés-végrehajtó Intézetből)). Eme 11 évvel ezelőtti nap óta arisztokratikus és neurotikus undorral nézem a világot. De nem csak azon az oldalon vannak ám ilyen alakok. Ott van a mai kormányban az a pasi, aki a Fideszben konzerválta el a kommunizmus utolsó leheltét ((akit a most befejezett regényem Gecey államtitkár figurájában teszek „halhatatlanná”) (együgyűen, mint akit megdobnak kővel, visszadobom kenyérrel; engem ez a pártállam titkár sziklával tiport le, és én ahelyett, hogy a halálát kívánnám, megkínálom egy tál halhatatlansággal)). Eme életérzések emlékéből merítettem, a VÖRÖS NAP című regényem nyitó sorait:
A járdát nézte, meg a kirakatokat. Az egyik utcai tükörben megpillantva magát, úgy vette észre, hogy külsőleg nyugtalanítóan hasonlít (itt egy ismert festő neve áll)-ra.
Mérhetetlenül undorodott mindentől, konok, ingerült gyűlölet rohasztotta belül. Utálta a szembejövőket, az ünnepélyes arcukat. Akármelyiket le tudott volna köpni, és ha valaki szólni merészelt volna hozzá, talán meg is harapja.
Gyűlölte az óriásplakáton mosolygó arcot, aki azt hazudta, hogy csak a (itt egy ismert márka áll)-féle dezodor tünteti el a büdös ember testszagát, nem kevésbé a kormányhivatal plakátját: ITT EGY ÚJ ORSZÁG ÉPÜL. Felszállt egy zoknibüdös sárga trolira. A troli tele volt, mint a szemétkuka, állva utazott, feje a másik ember hátánál, büdös bőrkabátszag, nem tudott úgy fordulni, hogy ne így legyen, hogy ne legyen ott egy hát. Kapaszkodott a zsúfolt trolin a (itt egy ismert fővárosi utca neve áll)-n, a sofőrülés melletti zománcszínű, függőleges rúdba kapaszkodta (a vízszintest nem érte el). Máskor is szenvedett, ha tömegben állt, buszon, bárhol, de most mindennél jobban rázta a hideg, izzadt, hevesen vert a szíve. nfl
