REJSZ ANDRÁSNAK ELMÚLT A TÁJSZÓLÁSA. Kár. Bírtam a palócosságát. S mert ő sosem mondja, hogy „a napsütésé lesz a főszerep”, amikor én rendszerint a tévéhez vágom a kávéscsészét. (Zzzmeg, megint nem rám osztották! A buzi napsütésnek protekciója van!) Több képernyőm ment már rá erre, pedig visszafogtam magam, hogy ne egy 45-ös Colttal lőjek bele.
A DÖGELTAKARÍTÓ. (Magvető, 2015.) Danyi Zoltán regénye nagyon tetszik. Ha a hímporos lelkű értelmi seggek elolvassák benne a „pina”, „fasz”, „szar”, és más altesti szót, akkor már tudják, hogy ez olyan balkáni rezesbandás lesz, mint egy Kusztó film, és ha nem teszik le fitymáló arccal (huh, ez is vulgáris lenne?, benne van a „fityma”), és engedik magukat a regénnyel sodortatni, akkor úgy járnak, mint én: egy szuszra elolvassák. Ez a hetvenes években született író nemzedéknek nagyon vastagon fog a tolla, erős egyéniségek (Szvoren, Danyi, Dragomán, Kiss Noé, Benedek Sz.), akik joggal tarthatnak attól, hogy lesznek még hatvan évesek is, amikor még keserűbben és kiábrándultabban írhatnak.
KÉT MAGYARORSZÁG lődöz egymásra, de nem úgy, anyegini párbajban (bajban is lennének, mert gyávák és vakok), hanem lesből, meg sem hallva, nem is látva egymást. Kívülállókén (mert egyik oldalhoz sem tartózom, bár sokfelé tartozom), néha nevetek rajtuk, néha bosszankodom. Néha meg NEM azt mondom, amit a hímporos lelkű értelmi seggek, hogy „basszus”, hanem Danyi Zoltán idézettel fejezem ki (A DÖGELTAKARÍTÓ, Magvető, 18. oldal) „… menjenek a picsába – ez a rész saját: akik a két Magyarország közti (ez megint idézet)– határokat kitalálták.” Vagy, szintén e remek könyv 54. oldaláról merítek idézetet, alulról a 10. sor: „és szopják le mindkét oldalról a kék eres faszomat.”
