Riportok a kanadai vadonból

AZON  a 3 évvel ezelőtti augusztus 18.-i napon, amikor minden józan emberi számítás szerint nekem meg kellett volna halnom, pontosan du.-fél 2-kor, amikor az ég derűs volt, szél se rebbent; s hogy ez nem történt meg (mármint a meghalásom), akkor gondoltam először arra, hogy annak az Úrnak (hogy ne mutogassak rá ujjal), annak az Őrnek… bocs elütés volt, annak az Úrnak ott fent, valami titkos terve van velem. Most talán azt hiszitek, hogy már akkor megbolondultam. De nem. Csak azt gondoltam: ha már kaptam egy új életet, ahhoz új név is dukál (mint az Argentínába menekült náci bűnösnek) merthogy bűnösnek éreztem magam (de nem vétettem többet, mint vétettek nekem – hogy a költőt is idecitáljam a szenvedés-történetembe). És ekkor bővítettem ki a nevemet, mintegy a személyiségemet kiterjesztve az Úr/Univerzum irányába (tessék választani, hitetek szerint). Nevezhetjük ez megtérésnek is: eladtam a vadászfegyvereimet, és örök időre felhagytam a vadászattal (mint ama Pfalz-i illetőségű őrgróf, akit ma Szent Hubertuszként ismerünk); a vadászatnak csakis kulturális részét követem: vadászregényekben, publicisztikákban, valamint adományozóként és alapítóként, bizonyos vadászati múzeumokban (egyikben dolgoztam is egy ideig). Istentől kapott minden szemtelen új percemet az irodalomnak és az írásnak szenteltem/szentelem; a 7. és 8. könyvem már a „megtért” ember „új” nevén jelent meg: nfl