Riportok a kanadai vadonból

9/11.  14. év.  Egy Fairbanks-i panzióba kvártélyoztam be magam, és amikor odapillantottam a recepciós arcára, nézésének irányát követve a tévékészülékre. A képernyőn, mintha a Jurassic Park történelem előtti őslényei elvenednének meg, szárnyas Ikarosaurusok ereszkednek alá az égből, siklózva zuhannak, suhannak, bele a Nagy Fehér Házba. Fekete füstfelhő gomolyog, a tornyok kráteréből láng csap fel, megolvaszta ércek és fémet, szinte érezni az égett hús szagát, s hallani az alázuhanó áldozatok halálsikolyát. Az evolúció teremtő szavára megjelenik az Első Ember, a kamerába szónokol, a Gonosz eljöveteléről beszél, makog: “Ez a támadás megrendítheti a legmagasabb épületeket, de nem rendítheti meg társadalmunk alapjait.”  Kétszázhatvan millióan nézték akkor a tévét a sávos-csillagos zászló védelmének reményében, akik talán csipszet ropogtatva hallgatták a világháborús híreket, olvasták a tudósításokat a szuezi válságról, és hogy valahol Európában, egy kimondhatatlanul nevetséges országban (Hungry? Éhség országaaa? Na ne röhögtess már!) orosz tankok balaljkáznak. És azt is, amikor 1999-ben egy szerbiai székely falut  (na ne röhögtess, ez fából vaskarika, most már majd azt is bedumálod nekem, hogy vannak felső-rajnai magyarok, mint az Örkény egypercesben!), Hertelendyfalvát NATO gépek bombázták. A képernyőn most hiszérikusan sivalkodó nők közelképe, a háttérben összedől a Nagy Fehér Ház, mint egy könnyedén eldobott női hálóing. A füst üldözőbe veszi a tömeget, mint a kíméletlen lelkiismeret, fucking Jesus!, sikoltja tébolyultak egy nő, s a haját tépi, fucking Jesus!, ismétli sokszor, aztán a por és a füst elől menekülő tömeg magával sodorja. Ezt láttam a tévében azon a reggelen az alaszkai panzióban, azon a rettenetes, apokaliptikus, gyáva és halálmegvető, sunyi, ravasz, aljas, és végérvényesen megmásíthatatlan napon.