Riportok a kanadai vadonból

TE ELJUTOTTÁL-E  MÁR  ADDIG, hogy fel tedd magadnak a kérdést…, hogy fel merd tenni magadnak a kérdést: érdemes volt-e?  S ha eljutottál addig, milyen válaszokat kaptál? Én sokszor teszem fel magamnak ezt a kérdést. És hangulatomtól függően különböző válaszokat kapok. De ezek a válaszok rendszerbe állnak, és egy válasz felé mutatnak: érdemes volt. Mert ahhoz, hogy valamit nyerjünk, néha mindent el kell veszíteni. Minden magszakított kapcsolat, hely, tevékenység után utóíz maradt csak. És egy név, amit akkor mondok ki mások előtt, ha nem akarom szóba hozni az illetőt, de tudatni akarom a beszélgetőtárssal, hogy kire gondolok. Tudom, patetikus: de örökké belső magányomban éltem. Ami használható a múltamból, igyekszem majd megírni. Bevallom, hiszek az írás öncélúságában, hogy egy regénynek semmi más dolga nincs, mint hogy szép legyen, és fogva tartsa az olvasó figyelmét. És hiszek a kegyetlen őszinteségben, a „szemetekbe vágom az igazságot”-ban, amit SAJÁT igazságomnak vélek. És hiszek a művészet őszinteségében, amely – hiába burkolt és álarcos – mégis ez az igazabb a valóságnál, és ezek az őszinteségek az író könyveiben laknak. Viszonylag kevés nagy kortárs írót ismertem személyesen. Egyike Sütő András volt, aki mára klasszikussá nemesedett. A kilencvenes évek lején sokat jártam a Hargitába, és egy alkalommal bementem hozzá a sikaszói nyaralójába. Sokat beszélgettünk aznap. Pesten is találkoztunk, a Könyvhéten, utána kávéztunk az Annában. Aztán ismét Sikaszó. És ama ötletem támadt, hogy interjút készítek vele a Nimród számára, bár saját bevallása szerint csak a vaddisznó lelövését szerette. Öninterjút készít, mondta, és elküldi nekem levélben. Beleegyeztem. Kikérte a véleményemet egy másik kortárs íróról, aki az idő szerint igazgatóm volt Szolnokon. Hímeltem-hámoltam. Gyáva voltam. Sütő arca megkeményedett. Még váltottunk pár levelet (a nekem írott Sütő-leveleket átadtam a Magyar Természettudományi Múzeumnak, mivel vadászati tárgyú levelek voltak; és átadtam más relikviákat és trófeákat is). De az öninterjút sosem küldte el. Elhidegült tőlem. Azóta nem hímelek-hámolok, nem számolok a következményekkel: megmondom a véleményem. És viselem a következményeit.