1987.-BEN, A SZENT ISTVÁN ELŐTTI DÉLUTÁNON meghívtak fellépni a nyíregyházi rendőrkapitányságra. Annak idején többször hakniztam az István a király akusztikus gitár átiratának néhány dalával. Amikor megérkeztem, rögtön átadták a borítékot, benne a fellépti díjjal, amit nagyon helyénvalónak tartottam, és amikor gitárommal a nyakamban bementem a rendőrségi ebédlőbe (ami arra a másfél órára kultúrteremmé avattatott, de még érezni lehetett a lecsószagot), és belépésemre a tiszt felrikkantott: „Vííígyázzz!” akkor majdnem összehussantottam magam, pedig amúgy nem vagyok ijedős. És amikor már a harmadik dalt énekeltem el, és az egyenruhás közönség felől semmi reakció nem érkezett, a tekintetek fénytelenül néztek a semmibe… Akkor rájöttem, hogy itt nem honos a hazafias érzés, és az ünnepi emelkedettségre sem számíthatok. Dal közben elhallgattam, odamentem a szervezőhöz, visszaadtam a gázsit, és otthagytam a rendőri közönséget.
És hazafelé tartva – jól emlékszem – elhaladtam egy szabóüzlet előtt (akkor még létezett ilyen szakma), és az volt kiírva az ajtó mellé: „Gyártunk: munkás ruhákat, egyen ruhákat”… akkor megálltam a tábla előtt, s bár magam sem tartok be számos szabályt, néha pedig kamaszos dacból a hejes sírás szabájait is szándékosan mellőzöm… az „egyen ruhát” kiírás alá fekete filctollal odaírtam: „ De a gombokat majd tessék kiköpni!”
